01. Három óra

Drágáim! Meg is jöttem az első résszel, ami kicsit később lett, mint vártátok, de az elmúlt 2-3 hónapom eléggé sűrű volt tele tanulással, de szerencsére már szabad vagyok, szóval mostantól rendesen lehet számítani a részekre. A történetről elöljáróban még annyit, hogy lesz benne öröm, bánat, hiszékenység, ahogy csalódások, könnyek és bizonytalanság is, valamint a múlt fájdalmai, amik még mindig befolyásolják főszereplőnk életét. Egyszerre szól majd még az újbóli szerelembe esésről, mindent túlélő barátságról, s arról, hogyan tud két hétköznapi lány, akik egészen a találkozásukig nem ismerték egymást, érvényesülni a nagybetűs életben, hogyan segítenek egymásnak túljutni az élet okozta akadályokon. S Korni, hogyan teszi túl magát a múltban történteken, hogy újra éljen.

Merci

Molnár Kornélia

Hiányzol (...), ez olyan nem tudok enni, nem tudok aludni,
már lassan nevetni is elfelejtek nélküled dolog, és komolyan
úgy érzem, hogy amikor elmentél, magaddal vitted a szívemet.

Három óra.

Bár sokaknak nem mond semmit ez az időpont, de nekem még ennyi idő után is mindent jelent. A jelent, a múltat és a jövőt. S akárhányszor üti el az óra a hármat, akárhányszor nyílik ki a kávézó ajtaja ekkortájt, gyermeki izgatottsággal várom, hogy ő nyissa ki, és ő sétáljon be raja, miközben a világ legédesebb mosolyával ajándékoz meg köszönésképpen, amit csak nekem szán, és senki másnak az égadta világon. Hogy aztán elfoglalja a szokásos helyét, s várja, hogy csatlakozzak hozzá, hogy együtt ebédelhessünk meg, miközben értelmetlennek tűnő dolgokról beszélgetünk, de minket ez cseppet sem zavar, mert ez a mi időnk, amit senki se vehet el tőlünk. Legalábbis ezt hittem, míg el nem veszítettem. S azóta nem telik el úgy nap, hogy ne azt kívánnám: bárcsak ő lenne a következő személy, aki besétál azon az ajtón, hogy újra együtt lehessünk. De ez már nem következhet be, hiszen nekünk már nem jár második esély, bármennyire is szeretném…

Nem tagadom, többször megfordult a fejemben, hogy utána megyek, de valami láthatatlan erő mindig visszahúzott, és nem tudtam megtenni, bármennyire is akartam. Ilyenkor azzal hitegettem magam, hogy az Őrangyalom akadályozott meg benne, hogy nehogy meggondolatlanul cselekedjek. Azonban, ha őszinte akarok lenni, akkor túl gyáva és túl gyenge voltam ahhoz, hogy az éles pengét csuklómhoz szorítva végighúzzam puha bőrömön ezzel átvágva az ütőerem, hogy aztán a boldog öntudatlanságba merülve örökre lehunyjam a szemem, és újra az ő karjaiban legyek örökkön-örökké…

Igen, ez a könnyebb megoldás, amiért az öngyilkosokat egyszerre tartják bátraknak és gyáváknak egyaránt. Bátrak, mert képesek voltak véget vetni az életüknek, s ugyanakkor azért gyávák, mert nem tudtak szembenézni az előttük lévő akadályokkal, amiket az élet tartogatott neki. Sőt még önzőeknek is lehet mondani őket, hiszen saját magukon kívül senkire másra nem gondoltak, főleg nem a családjukra és a barátaikra, mert nagy kétségbeesésükben és depressziójukban másra sem vágytak jobban, mint kilépni az életből, hogy végre megszabaduljanak a vállukra nehezedő terheik és gondjaiktól, amik addig elkísérték őket. S hiába álltak mellettük szeretteik, ha ezeket magukba fojtva képtelenek voltak ezekről beszélni, míg végül fel nem adták, és minden magyarázat nélkül meghúzták a ravaszt, felakasztották magukat, kiugrottak az ablakon, vagy túl mélyre vágtak a pengével a kezükön, esetleg túl sok gyógyszert vettek be… Azt viszont egyikőjük se tudhatja, hogy gyors és fájdalommentes haláluk lesz, vagy épp az ellenkezője: lassú és fájdalmas, vagy akár túl is élhetik, de egy biztos, soha többet nem tudnának teljes értékű életet élni. Sőt az sem kizárt, hogy addig próbálkoznának, míg tényleg nem sikerül nekik. Mi mindenre nem képes egy megtört, depressziós, élni nem akarós ember!

Akkor ezek tudtában miért is akartam a kicsit sem kecsegtető halálba menekülni? Mert fájdalmamban és gyászomban nem láttam más megoldást, de nekem volt – illetve még mindig van – valamim, ami más öngyilkosjelölteknek nem igazán adatott meg. Egy barát, aki nem adta fel a próbálkozásokat, aki minden percben mellettem állt, és eszébe se jutott magamra hagyni, mert az én érdekeimet a sajátjai elé helyezte. Aki mindig hangoztatta, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy túléltem a balesetet, amit életem szerelme nem… Aki fényt hozott az amúgy szürke hétköznapjaimba a nevetésével, a hülyeségeivel, az értelmetlen szóalkotásaival és a puszta jelenlétével. Bár nagyon ritkán sikerült jókedvét rám ragasztania ezalatt a fél év alatt, de elérte azt, amit még egy pszichológus sem: újra tudtam róla beszélni, és kiléptem a barlangomból, hogy újra éljek… Habár még mindig sokat gondolok rá, de míg dolgozom, addig is elterelődnek a gondolataim, és emberek közt vagyok egy olyan helyen, ahol régen ő is napi szinten megfordult, és elhitethetem magammal, hogy pontban akkor, amikor elüti az óra a hármat, kinyílik a kávézó ajtaja, s ő lépi át a küszöbét, és minden olyan lesz, mintha el se ment volna.

– Korni, már megint hol jársz? – hallom meg kolléganőm és egyben barátnőm hangját mellőlem.

– Sehol – fordulok felé, és a lehető leghihetőbb mosolyomat öltöm magamra, ami, mint általában most sem túl meggyőző, de a legtöbben beveszik, és sajnos ez alól Zsani sem kivétel. Sőt vele tudom a legjobban elhitetni, hogy minden a legnagyobb rendben, s hogy már túl vagyok Ricsi halálán, holott ez a világ legnagyobb hazugsága. Mégis hihetetlen, hogy mennyien beveszik.

– Tarts szünetet! – mondja látszólag mindenféle hátsószándék nélkül, de aki egy kicsit is jobban ismeri, az tudja, fel akar szedni valakit, és addig nem nyugszik, míg legalább a számát meg nem szerzi az illetőnek.

– Melyik pasi az? – sóhajtom unottan, miközben megszüntetem a szemkontaktust, és tekintetemmel a vendégeket kezdem el pásztázni, hogy megtaláljam Zsan új kiszemeltjét. Ami kicsit nehezebb feladatnak tűnik, mint először gondoltam, mivel a kávézó tömve van fiatalokkal és helyes pasikkal. Remek! Fele annyira se fog koncentrálni a munkájára, mint eddig, szóval megint dolgozhatok kettőnk helyett.

Sóhajtva nyúlok a pulton heverő jegyzetfüzetemért és tollamért, hogy az újonnan érkezett vendégek rendelését felvegyem, míg Zsani csak áll, és csorgatja a nyálát a jelenlévő összes szingli és párkapcsolatban élő férfira. Talán szólnom kéne neki, hogy zárja be a száját. Igen, talán kéne, de minek tenném, ha most az egyszer nézhetem, ahogy leégeti magát, miközben szó szerint folyik a nyál a szájából?

Ahogy kilépek a pult mögül, mosolyt varázsolok az arcomra, hogy a főnök kérésének és a bugyuta kis mottójának is eleget tegyek, amit még a kislánya talált ki négy éves korában, s azóta mindig hangoztatja. Sőt próbálja úgy kiejteni azt az egyetlen egy szót, ahogy gyermeke tette akkor: cukin és kislányosan. Cííz!

Vállam felett egy gyors pillantást vetek Zsanira, aki már nem áll, hanem könyökén támaszkodva sóhajtozik, azonban továbbra sem zárta össze a száját, sőt ha lehet még az eddigiektől is jobban kitátotta, hogy egy galamb is kényelmesen megfürödhessen benne. Biztosan csodás látványt nyújtana madárral az ajkai közt. Nevetve megrázom a fejem, hogy kiűzhessem Zsan galambbal tömött szájának képét, hogy tényleg a munkára tudjak koncentrálni.

– Mit hozhatok? – teszem fel sokadjára a jól betanult kérdést, miközben az üres papírt fixírozom, hogy még véletlenül se kelljen a vendégre néznem. Tudom, hogy illetlenség nem a másik szemébe nézni, miközben beszélünk vele, de ha pasi az illető, és van rá esély, hogy ne lássam az arcát, akkor megteszem. Nem azon buta ok miatt, hogy Ricsi után senki mást nem akarok közel engedni magamhoz, mert egyszer biztos szeretném újra átélni azokat az érzéseket, ahogy szeretnék újra mosolyogni, és boldog lenni, de jelenleg még mindig nem állok készen rá, hogy valaki másnak odaadjam a szívem. Sőt mióta elment, már nem érzem annyira biztonságban magam, és félek, sőt egyenesen rettegek, hogy újra megtörténthez az, ami aznap, mikor először találkoztam vele… A rémálomra, ami csak viharos éjszakákon tér vissza, amikor védtelen vagyok, és a szemem se merem lehunyni, mert nem tudom, hogy a vihartól és a villámlástól rettegek jobban, vagy az újra átélt álomtól, hogy akár megint megtörténhet. S a legrosszabb az egészben, hogy nincs ki megmentsem bármelyiktől is. Nincs, ki mellettem lenne, mikor odakint ítéletidő van, szakad az eső, s annyira fúj a szél, hogy akár a fákat is kitépheti, miközben hangosan dörög, és megannyi villám cikázik át az égbolton, s ki tudja, hova csap be legközelebb.

– A kolléganőd… – próbálja megtalálni rá a megfelelő szót az ismeretlen, s habár egy pillantást se vetettem rá, mély, dörmögős hangszínéből meg tudom állapítani, hogy férfi az illető. – Öm… Ő… – kezd megint bele, de továbbra sem sikerül megtalálnia a megfelelő szót, amivel Zsanit illetni tudná. Megértem, hiszen, aki nem dolgozik vele nap, mint nap, nem érheti meg, hogy mielőtt lecsap „áldozatára” nyáltenger varázsol a pultra, hogy aztán nekem kelljen feltakarítanom, miközben ő szemérmetlenül flörtöl.

– Á, csak leellenőrzi, hogy jó-e a nyálelválasztása – legyintek, mintha ez annyira természetes lenne, és mindenki csinálná nemcsak barátnőm. – Vagy erre akarja ráfogni, hogy titkon túlzott nyálmirigy termelése van, s ezért néz ki most úgy a szája, mint a Niagara vízesés.

Bénának sem nevezhető viccemen elneveti magát, és engem is meglepő döntésre szánom el magam. Az üres, fehér lapról elszakítom zöld íriszeimet, és az illetőre nézek, de bár ne tenném. Bár továbbra is csak a jegyzetfüzetemen legeltetném tekintetem, és értelmetlen dolgokat rajzolgatnék rá, míg nem érkezik válasz a részéről, hogy mit szeretne fogyasztani. De nem! Ehelyett az a személy ült le az asztalomhoz, aki miatt, ha egy pasi öt méternél is közelebb mer jönni hozzám, azonnal hátrálok, míg észre nem veszi, hogy nem szeretném, hogy megismerjen, vagy bármit is akarjon tőlem azon kívül, hogy hagyjon békén. Legalábbis míg Ricsi élt, és velem volt, kezdett elmúlni ez a rossz szokásom, s újra bízni kezdtem a többi férfiban is, mint benne, de mióta elment, újra visszatért az a szokásom, s talán most jobban félek a másik nem érintésétől, mint eddig.

Erőt véve magamon, megköszörülöm a torkom, s próbálom úgy megismételni a kérdést, hogy hangomon egy pillanatra se érződjön a remegés, vagy a dadogás. Bár amilyen beképzelt barom azt hinné, hogy miatta nem tudok határozottan beszélni.

– Egy pohár vizet a Niagara vízesésből – poénkodik, s hogy semmi se tűnjön fel neki, erőltetetten nevetni kezdek, mintha az évszázad poénját sütötte volna el. - Komolyra fordítva a szót, egy jegeskávé lesz. – Gyorsan lefirkantom a kért italt, s mielőtt elmennék, hogy elkészítsem csupán udvariasságból megkérdezem:

– Hozhatok még valamit?

– Igen – bólogat hevesen. – A kávézó legfinomabb sütijéből kérnék két szelettel, és inkább legyen két jegeskávé.

– Rendben. Máris hozom. – Ezzel végre ott hagyom őt, s ha Zsani nem lenne éppen hasznavehetetlen, akkor őt kérném meg, hogy vigye ki neki a rendelést.

Gyors léptekben igyekszem vissza a pult mögé, hogy a rendelt jegeskávék elkészítéséhez kezdhessek, amikor meglepő módon Zsan abbahagyja a nyálcsorgatást, és sietősen felém igyekszik a pulton egy kis tócsát hagyva.

– Miről beszéltél eddig azzal a görög félistennel? – szegezi nekem a kérdést, miközben a poharakhoz tol, hogy ne legyen túl feltűnő a beszélgetésünk. Habár azt meg kell hagyni, hogy tényleg jól néz ki, ahogy göndör fürtjei is minden csaj figyelmét felhívják, s ha az nem ért el sikert, akkor pólója alól kivillanó tetkói, és kidolgozott felsőteste, amire egyenesen rátapad a ruha anyaga megteszik a kellő hatást. Sőt kisfiúsabb arca miatt jó pár évet letegadhatna, holott már huszonkettő, ha nem huszonhárom éves, mégis tizennyolcnak is mondhatná magát, ha egy fiatalabb csajt akar becserkészni, de borostás arca kellően férfiassá teszi orcáját.

– Rólad – mondom, mire felragyog a szeme, és hevesen magyarázni kezd arról, hogy mennyire jó lenne, ha ő vihetné ki neki a rendelést. Mivel nem szándékozom újra a közelébe menni, ezért habozás nélkül passzolom át Zsaninak a munkát, hogy szusszanjak. Itt az ideje, hogy ő is dolgozzon, ezért átnyújtom neki a jegyzetfüzetem, hogy elkészíthesse a kért kávékat.

– Imádlak! – dob felém egy puszit, majd beletemetkezik a munkába, és magamra hagy.