05. Lélegezz!

Drágáim! Végre megjöttem a legújabb résszel, és sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várni rá. Az okokat sorolhatnám, de nem teszem. Nem tudom, hogy ezután milyen sűrűséggel fognak érkezni a részek, de igyekszem majd, hogy ha nem is hetente, de kéthetente legyen egy. Szeretném megköszönöm az előző részhez érkezett kommenteket. Nagyon hálás vagyok nektek ♥ Ezt a részt szeretném az én legkitartóbb, legjobb olvasójának és egyben barátnőmnek, Diának küldeni, aki elviseli a nyafogásom és a kínzásaim, s mindezek ellenére noszogat, hogy írjam már meg neki a legújabb fejezetet. Köszönöm neked mindezt, Dia! ♥

Merci

Molnár Kornélia

Nem sírt, nem könnyezett,
és pontosan ez a csend volt,
ami mindennél hangosabban üvöltötte el azt,
amit szavakkal nem tudott volna kifejezni.

– Pillangó! – szívem hatalmasat dobban, ahogy felfigyelek régi becenevemre, s ezzel egy időben szinte kővé dermedek, mert túl ismerős ez a mély dörmögős hang, ami kiejti a nevem. A hang, amitől most megmagyarázhatatlan okok miatt a hideg futkos a hátamon. Pedig már rég nem hallottam, ám mégis majdnem olyan, mintha csak Ricsihez tartozna, aki nemrég érkezett meg az egyetemről, és első útja egyenesen hozzám vezetett. Ó, hogy mit meg nem adnék azért, hogy ez tényleg így legyen! Azonban a szörnyű igazság az, hogy csak álmomban élvezhetem kellemes hangját, amint édes melódiaként a fülembe kúszik, ahogy becézget. – Pillangó! – ajkamba harapok, hogy ne zokogjak fel, de továbbra sem szándékozom megfordulni vagy válaszolni az engem szólongató személynek, mert nem akarok vele szembenézni. Hiszen az azt jelentené, hogy be kéne ismernem előtte, hogy nem vagyok jól, hogy nem léptem túl Ricsi halálán. Hogy ennek az ellenkezőjét megjátszom, mert nem akarom, hogy bárki is megszánjon vagy megsajnáljon. Hiszen annyira kétségbeesetten kapaszkodom az emlékébe, hogy mazochista módon ott dolgozom, ahol régen annyi időt töltöttünk, s hogy a tőle ellopott pólóban alszom, amin még halványan érződik az illata. – Korni! – újra a nevemmel próbálkozik. – Kérlek, fordulj meg!

Nem akarok tudomást venni szavairól, de bármennyire is igyekszem figyelmen kívül hagyni, és az elmém legsötétebb zugába száműzni, azok akarva-akaratlanul is megállíthatatlanul visszhangoznak a fejemben. Forduljak meg? Nézzek vele szembe? Hagyjam, hogy a fejemhez vágja a dolgokat, amiket amúgy magamtól is tudok? Törjek megint össze, mert majdnem Ricsi tökéletes hasonmását kell látnom? De mégis, hogyan távozhatnék innen, amikor lábaimat mozdítani sem bírom, s mikor amúgy is egyértelmű, hogy felfigyeltem a hangjára?

Meg tudod csinálni, Korni! Képes vagy elhitetni vele, amit másokkal is, s hiába ismer már régóta, el fogja hinni minden szavad. – ezzel próbálom nyugtatni magam, bár magam sem hiszem el, hogy ne látna át hazugságaimon. De egy próbát mindenképpen megér.

Mély levegőt veszek, elszámolok tízig, s mielőtt megfordulhatnék, egy kéz megállít.

Ijedtemben hátra ugrok, és a táskámat is sikerül elejtenem, aminek a tartalma szétgurul az aszfalton. Remek! Most szedhetem össze. Morgolódva guggolok le, miközben magamban mindennek elhordom a kéz tulajdonosát, majd elkezdem felkapkodni a cuccaimat a földről.

– Hadd segítsek!

– Egyedül is megoldom – sziszegem.

Hiába próbál a segítségemre lenni, és felszedni a kihullott cuccokat, én mégis kilököm kezéből – ezzel plusz munkát okozva magamnak –, s miután újra a földet érnek a dolgaim, én magam dobom bele azokat a táskámba.

– Szórakoztató, ahogy morgolódsz – neveti el magát, s ha most be lenne cipzározva, habozás nélkül hozzá vágnám a táskámat. Seggfej!

– Örülök, hogy ilyen jól szórakozol – mondom szarkasztikusan, és felállok. Nem szándékozom több időt rá pazarolni, amikor jobb dolgom is van. Erre még mindig itt szerencsétlenkedem ahelyett, hogy elindulnék, és faképnél hagynám őt. Minek szólított azon a néven, ahogy csak Ricsi hívhatott? Miért akarja újra feltépni a még forradásban lévő sebemet? Miért?

– Bocs, de mindig elfelejtem, hogy mennyire ijedős vagy – kér bocsánatot, s megpróbálja bevetni ellenem a boci szemeit és legördített ajkait. Amik általában mindig elérték a kellő hatást, ám most csak szem forgatva reagálok rá, majd kikerülöm őt, s végre-valahára hazaindulok. – Korni, várj már! – kiált utánam, de nem foglalkozom vele, inkább meggyorsítom lépteimet, hogy minél előbb távolabb kerüljek tőle. – Beszélni akarok veled. – Nem adja fel?

– De én nem – ordítok vissza.

– Ne csináld! – fut utánam, és hosszú lábainak köszönhetően hamar beér. Éljen! Most hazáig nem tudom levakarni magamról, és meg kell hallgatnom, akármit is akar mondani. Bár ha a megérzésem nem csal, Ricsi lesz a téma, illetve hogy mennyire léptem túl rajta. Az utóbbiról viszont kénytelen leszek hazudni.

– Ha Ricsiről akarsz beszélni, akkor most menj el. – pillantok rá, de tekintetem ezután már nem tudom levenni róla. Annyira hasonlítanak. Ugyanaz a meleg csokoládébarna tekintet, ugyanaz a mosoly, s ha ajkai felfelé görbülnek, akkor Ricsiéhez hasonló nevetőráncok is megjelennek az arcán. Amit most pár napos borosta fed, és sötétbarna, szinte már fekete haján is látszik, hogy ideje lenne meglátogatnia a fodrászt. Ám mégis a kissé borzos, most keltem fel hatású tincsek rosszfiús külső kölcsönöznek neki. S ehhez a fekete bőrdzsekije, szakadt farmerja és a testét borító néhány tetkó is hozzátesz. Habár nem látszik rajta, de plasztikai sebésznek készül, és nem azért, hogy a mellnagyobbítása vágyó csajok melleit fogdossa, hanem másoknak szeretné visszaadni azt, amit egy baleset során elveszítettek, mint mondjuk az arcuk. Persze azt nem állítom, hogy nem kapna az alkalmon, ha valaki mellét kéne megfognia szépészeti beavatkozás céljából, de ez neki csak másodrendű lenne.

– Rendben – bólint egyet beleegyezése jeléül. – Majd találkozunk vagy nem. Szia, Korni! – köszön el, s ezzel egy időben megkönnyebbült sóhaj szökik ki tüdőmből, hiszen elértem a célomat, és elment. Azonban mégsem vagyok teljesen boldog, mert ezzel hatalmas űrt hagyott bennem, és egy részem hiába szeretett volna beszélni vele, esetleg meg is ölelni, vagy újra felépíteni a kapcsolatunkat, de a nagyobbik felem egyáltalán nem kíváncsi rá, és a mondandójára. Csak felejteni akar, s ezt azzal érhetem el, ha eltaszítom magamtól, ha soha többet nem állok szóba vele.

Tovább folytatom utamat, mintha mi se történt volna, mégis alig haladok négy lépést, és megtorpanok, mert valami nem hagy nyugodni. Miért várt eddig? Miért nem keresett fel hamarabb? Mit nem mondhatott el eddig? Agyamat ezekhez hasonló kérések rohamozzák meg, minek hatására feltör bennem a tudni akarás. Tudni szeretném, hogy miről akart beszélni, hogy mi az a nagy titok, ami csak most láthat napvilágot.

– Francba! – káromkodom el magam, majd száznyolcvan fokos fordulatot véve rohanni kezdek abba az irányba, ahova valószínűleg Áron ment.

Csak érjem utol! – imádkozom magamban.

Ha lehet még az eddigiektől is gyorsabban futok, és nem törődöm azzal, hogy beszúrt az oldalam, mert Áron utolérése sokkal fontosabb, mint ezen nyavalyogni.

– Ezt nem hiszel el! – dobbantok egyet idegességemben, mikor épp előttem vált pirosra a zebra előtti lámpa. Csak nekem lehet ilyen szerencsém.

– Azt hittem több időbe telik – hallok meg egy hangot mellőlem, mire megint megugrok, s az illető elneveti magát. Egyből felismerem a hang tulajdonosát, s ha most nem azt utcán lennék, nem állnék jót magamért.

– Muszáj mindig ijesztgetned? – mordulok rá kicsit sem kedvesen.

Most komolyan, hobbit űz belőle?

– Muszáj mindig megijedned? – villant rám egy pimasz mosolyt.

– Utállak! – sziszegem, és nem túl nőies és felnőttes módon összefonom mellkasom előtt a karomat, és durcásan elfordítom a fejemet.

– Dehogy utálsz – neveti el magát.

– De igen – erősködöm, s még mindig nem nézek rá.

– És ha megvesztegetlek egy kis… – gondolkodik el. Szemem sarkából rápillantok, és mintha tudná, hogy nézem, száját összecsücsöríti, és a nem létező szakállát kezdi el simogatni – cukorral? – vonja fel a szemöldökét.

– Hát… – teszek úgy, minta megfontolnám az ajánlatát, bár ha valami más édességet mondott volna, mint a fagyi, akkor az első fagyizóig ráncigáltam volna, hogy behajtsam rajta az ajánlatát. – Anya azt mondta, hogy a cukros bácsik veszélyesek – mondom kislányos hangon, és a hatás kedvéért más az ajkamat is legörbítem.

Kész! Ennyi kell nekünk, hogy mindketten nevetésben törjünk, és hónapok óta először tényleg igazi a mosolyom.

– Én nyertem! – ugrik fel örömében. – Pongó vesztett, és most jön ötezer forinttal. Ez az! – öklöz a levegőbe, majd valami idétlen táncba kezd, ami inkább toporzékolásra hasonlít egy kis seggrázással megfűszerezve. Íme, a jövő plasztikai sebésze, Asztalos Áron.

– Ha kiörömködted Magad, akkor mehetünk? – kérdezem halvány mosollyal az arcomon, de mintha meg se hallaná, táncol tovább, és igyekszik minél több és változatosabb mozdulatot belevinni, míg a mozgása az esőtáncra nem kezd hasonlítani.

– Ha miattad esni fog, te leszel az élő esernyőm – fenyegetem meg, mire kővé dermed, és értetlenül kezd mustrálni.

– Azt megnézem – tesz felém egy lépést. – A fejed fölé emelsz vagy… – még egyet lép – vagy a lábam közt fogsz járni? – harap alsó ajkába, és ezzel a perverz mosolyát igyekszik elfojtani. – Hm… Nem is tudom melyik lehetőség a csábítóbb – nedvesíti meg száját. – Egyértelműen az utóbbi csak más helyen és helyzetben. Ahogy előttem térdelsz…

– Oké! – szakítom félbe, mert nem vagyok hajlandó végighallgatni a fantáziálását rólam. – Ha kiperverzkedted magad, akár indulhatnánk is – sürgetem.

– Olyan fantáziaromboló vagy! – morogja már sokkal kevesebb lelkesedéssel, s mint egy megsértődött kisgyerek karjait mellkasa előtt összefonja, és felhúzott orral hátat fordít nekem.

Gyerekes.

– Ó, sajnálom, hogy nem vagyok rá kíváncsi, hogy mit tenne velem a halott barátom öccse – kapom fel a vizet, és a kelleténél kicsivel hangosabban, enyhe éllel a hangomban ejtem ki a szavakat, mire többen is ránk kapják a tekintetüket. Azonban jelen pillanatban az érdekel a legkevésbé, hogy sikerült felhívnom magunkra a járókelők figyelmét. Sokkal jobban idegesít, hogy Áron felhúzott, és bedőltem neki, hogy tényleg Ricsiről akart beszélni, s emiatt ment el, mikor mondtam neki, hogy nem vagyok kíváncsi a mondandójára.

Mr. Hiszti kirohanásom után hajlandó megfordulni, s ahelyett, hogy annyiban hagyná a dolgot, valami egészen mást mond:

– Azt hiszed, mert én vagyok a fiatalabb, ezért nekem kisebb? – mutat rá büszkeségére, ezzel tovább feszítve azt a bizonyos húrt, amely bármelyik pillanatban elpattanhat.

– Jézusom!

Még egy ilyen és faképnél hagyom.

– Őszintén válaszolj, Korni! – kérése meglep, s mielőtt bármit is reagálhatnék rá, csuklómat ujjai közé szorítja, és egy gyors mozdulattal magára ránt, mely miatt a testem a mellkasának ütközik. Még védekezni sincs időm ellene, és egyik keze máris a derekamon pihen, míg másikkal az állam alá nyúl, s arra kényszerít, hogy a szemébe nézzek, ahogy ő is teszi: mélyen. Tekintetében pajkosság csillog, mint régen, mikor minden igyekezetével azon volt, hogy paradicsom pirossá varázsolja arcomat. Mikor csak viccből hozott elő ilyen témákat, de csak akkor, ha Ricsivel voltam, vagy legalábbis a közelemben volt. Kizárólag az ő jelenlétében szeretett kínos helyzetbe hozni, mert felettébb mulattatta, ahogy testvére mellkasába fúrtam a rákvörös arcomat, hogy elrejtsem előlük. Mely után már Ricsi is ellenem fordult, és immár ketten vehettek célba, hogy még jobban zavarba hozhassanak. De egy idő után hozzászoktam, s egyre kevésbé pirultam el, azonban a kedvükért mégis úgy tettem, mintha még mindig zavarba tudnának hozni.

– Nem hanyagolhatnánk a témát? – feszengve érzem Magam a karjai közt, és a lehető leghamarabb szabadulni szeretnék ebből az intim helyzetből, ám ő akaratom ellenére is vasmarokkal tart ott.

– Olyan ártatlanul nézel, azzal a zöld szemeddel. – Szabad kezével végigsimít arcomon, majd hüvelykujjával többször is végigszántja az alsó ajkamat. Hol szemembe néz, hol számra vezeti a tekintetét, és ezt többször is megismétli egymás után, mégse cselekszik. Ettől szívem egyre hevesebben dobog mellkasomban, mintha ki akarna szakadni onnan, a gyomrom borsó méretűre zsugorodik, és nem tudom, hogy mi lesz a következő lépése, de már előre félek tőle. Arca vészesen közel kerül az enyémhez, ajka szinte súrolja az enyémet, ám mielőtt megérezhetném számon az övét, elhúzódik, és hirtelen lecsap. Ám puha ajkai az arcomat érik. – Menjünk, Picurka!

Esetlenül bólintok, mert a döbbenettől még mindig nem tudok szóhoz jutni, és hagyom, hogy kezeinket összekulcsolva maga után húzzon.

ღღღ

Remeg a lábam, liftezik a gyomrom, a szám kiszáradt, s a torkokban is hatalmas gombóc keletkezett, ami másodpercről másodperce egyre nagyobb és nagyobb lesz. Szédülök, a látásom is kezd homályosodni, és kezemmel kénytelen vagyok valami kapaszkodó után kutatni, mert félő, hogy bármelyik pillanatban felmondhatja a lábam a szolgálatot, és összeeshetek. Mindeközben a mellkasom eszeveszett gyorsasággal emelkedik fel és le, érzem, ahogy minden levegő kiszalad a tüdőmből, s nem jutok friss oxigénhez, ahogy a pánik egyre jobban eluralkodik rajtam. A légszomj egyre jobban fokozódik, és a rettegés végigkúszik gerincemen, ahogy esetlenül próbálok levegőt venni, de nem megy.

Lélegezz, Korni, lélegezz!

– Korni, jól vagy? – hallom meg valahonnan a közelből a hangját. Talán mellett van, vagy előttem áll, nem tudom, csak azt, hogy a tüdőmben lévő szorító érzés egyre rosszabb, és bármit megadnék azért, hogy enyhüljön a kín. – Próbálj meg lélegezni. – Aggodalma kicseng a szavaiból, ahogy lassan és halkan tagolja Nekem a szavakat.

Nem megy!

Gyenge szorítást érzek a kezemen, s valahonnan a távolból bátorító szavai is eljutnak Hozzám: „Csak egy apró lélegzet kell, Korni, és utána több is menni fog.”

Arra kényszerítem a számat, hogy ajkaim elváljanak egymástól, hogy aztán be tudjam szívni a levegőt. Harcolok azért, hogy belélegezhessek egy kis oxigént, ami életmentő lenne, de semmi. Olyan érzés ez, mintha vízben lennék és a levegőm fogytán volna, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy felússzak a felszínre, ám ahogy elfogy az összes oxigén, feladom a küzdelmet, és hagyom, hogy a víz maga alá gyűrjön.

Még egyszer, csak még egyszer… Érzem, ahogy a levegő bejut a tüdőmbe, és a szorító fájdalom is enyhülni kezd, ahogy egyre több és több oxigénhez jutok.

– Hál’ istennek! – sóhajt fel megkönnyebbülten Áron. – Jól vagy?

Az agyam üvölti az igent a kérdésre, és azt szajkózza, hogy felejtsük el az egészet, míg a szívem erősen a nem felé húz, hogy aztán a kihúzza belőlem az igazat a többi hazugságról is.

– Nem – vallom be, és sírva a karjaiba omlok, hiszen ha egy könnycsepp is legördül, akkor azt ezer másik is követ. Izmai megfeszülnek körülöttem, és olyan védelmezően ölel magához, mintha ezzel az egyetlen tettével el tudná űzni minden démonomat, és minden fájdalmamra gyógyírt találna. Ettől csak jobban rám tör a zokogás, de nem úgy, mint kiskoromban, mikor elestem, és lehorzsoltam a térdem, vagy megcsípett a méhecske, nem is úgy, mint mikor szurit kaptam, s haragudtam anyára, amiért elvitt az orvoshoz. Ez ezektől sokkal fájóbb és mélyről jövőbb volt, mint mikor a szívedet tépik ki a helyéről, és csak a tátongó űr marad helyette és a kínzó emlék.

Olyan gyengének és kicsinek érzem magam, mint egy védtelen kisállat, akin az emberek csak úgy átgázolnak, s ha kell, még bele is rúgnak, hogy jobban fájjon annak az ártatlan teremtésnek, aki nem követett el ellenük semmit, csak egy kis szeretettre vágyott, amit ezúttal se kapott meg.

– Itt vagyok melletted, Korni! – suttogja halkan a fülembe, miközben végigsimít a hajamon, melynek hatására még jobban hozzábújok. Áron pedig minden szó nélkül fölemel, és a karjába kap, hogy bevigyen valamelyik szobába. Ahogy átlépi az egyik szoba küszöbét, ismerős illat csapja meg orromat, és a gyomrom görcsbe rándul, a szívem pedig összefacsarodik.

Nem hozhat ide!

– Ne! – nyöszörgök tiltakozva, de ő, mintha ezt meg se hallaná, megy tovább, míg el nem ér a szoba közepéig. Olyan óvatosan fektet az ágyra, mintha porcelánból lennek, s elég lenne egy rossz mozdulat ahhoz, hogy összetörjek. Ahogy megérzem alattam az ágyneműt, szédülni és émelyegni kezdek, mert mind a párnának, mind a takarónak olyan illata van, mint Ricsinek, és most nem tudom elviselni. Azok után nem, hogy megtudtam, mire készült a halála előtt. Hirtelen felülök, és le akarok mászni az ágyról, hogy elmehessek, hogy ne érezzem Ricsi parfümjének és tusfürdőjének az aromáját, de valami megakadályoz benne. Magam sem tudom, hogy mi, talán egy láthatatlan erő tart vissza, vagy csak egy különös érzés, ami azt sugallja, hogy itt kell maradnom. Bármi is legyen az, visszamászom az ágy közepére, majd olyan kicsire kuporodom össze, amennyire lehetséges, és minden lélegzetvétellel egyre többet szívok be a szobában terjengő illatból.

– Olyan vagy így, mint egy elhagyott kiskutya, aki azért húzta ennyire össze magát, mert fél, hogy újra bántja valaki, és ezt szeretné elkerülni. – Hangja halk, mintha csak magában motyogna, de én mégis hallom. S bármennyire is furcsa, hogy egy kiskutyához hasonlít, valahol mélyen legbelül elveszettnek érzem magam, mint aki nem találja a helyét a világban. Olyan vagyok, akár egy lélek nélküli test, aki csak úgy van, és tengődik a Földön, akinek már nincs miért élnie, aki ugyan mindennap felkel, egyetemre megy, mely után egyből rohan is dolgozni, s hogy egy perc szabadideje se legyen, tanul, mint valami őrült. Mindezt azért teszi, hogy ne legyen ideje emlékezni, hogy ne gondoljon szerette elvesztésére. – Min gondolkozol, Picurka?

– Semmin – suttogom.

– Ugye tudod, hogy Nekem mindent elmondhatsz? – kérdezi, mire válaszul bólintok, és lehunyom a szemem, hogy kizárjam a külvilágot, hogy egy olyan helyen lehessek, ahol Ricsivel vagyok, s minden a legnagyobb rendben van. Elsőként a megmentésem éjszakája jut eszembe, amikor remegő testemet tartotta a karjai közt, és próbált nyugtatni, de ezt az emléket hamar elhessegetem, s hagyom, hogy egy másik vegye át a helyét, ami boldogabb, és szívesen átélném újra. Ám ez az illúzió hamar szertefoszlik, és újra a fájdalmas valóságban találom magam.

– Nap nap után nélküle… Én beleőrülök a kínba

– Jaj, Korni! – Azonnal mellettem terem, és védelmező karjait szorosan körém fonja, majd puszit nyom a homlokomra. Nem mond semmilyen nyugtató szót, ahogy azt az ember elvárná ilyen helyzetben, hanem csak a kezei közt tart, a hajamat simogatja, s újra és újra puszit lehel a homlokomra, majd óvatosan az ölébe húz, és lassan ringatni kezd.

Gyengéd érintése úgy hat, mint a sav: maróan, pedig Ricsi halála óta senki sem ért ilyen gyengéden hozzám. Senki sem akart óvó karja közé vonni, hogy ott aztán nyugalomra leljek, mert a félelem erősebben dübörgött bennem, és egy rossz lépés elég volt ahhoz, hogy világgá szaladjak.

– Köszönöm! – suttogom felé fordulva, s ahelyett, hogy egy „nincs mit” mormolna rá, halványan elmosolyodik, és újra végigsimít a hajamon. Várom, hogy elvegye onnan a kezét, vagy elforduljon, de egyiket sem teszi, csak töretlenül engem néz. Pár perc után sem húzza el a kezét, és továbbra sem veszi le rólam a tekintetét. Hirtelen az idő lelassul, belenézek Áron szemébe, ő is az enyémbe, és semmi épkézláb gondolat nem jut az eszembe, még csak el sem húzódom, pedig arca egyre közelebb ér az enyémhez, s ez az a pillanat, amikor megcsókol. Szívesen mondanám, hogy ekkor elhúzódom tőle, de nem ez történik. Sőt viszonzom a csókját.