07. Elengedni

Drágáim! Nem nagyon szeretnék magyarázkodni a késés miatt, de az elmúlt időszak nehéz volt, és még csak most jön a java. DE készülök egy karácsonyi novellával, ami Korni és Ricsi egyik karácsonyát mutatná be, persze, ha érdekel titeket. Úristen, el se tudom hinni, hogy ennyien írtatok a legutóbbi részhez, ígérem azonnal válaszolok rájuk, csak az én drága barátnőm idegét nem szeretném már tovább húzni. Köszönöm, eszméletlenek vagytok! Nagyon hálás vagyok nektek ♥ Jó olvasást hozzá mindenkinek, és ne feledjétek, komizni ér ;)

Merci

Molnár Kornélia

Annyira könnyű nemet mondani és annyira egyszerű ott maradni,
ahol tartunk, nem változtatva az életünkön… viszont millió példa van arra,
mennyi minden jó alakulhat ki, ha mégse adjuk fel...
ha élünk az adott pillanattal, ha jön a lehetőség, akkor álljunk elébe…

– Biztos vagy benne? Tudod, még mindig visszafordulhatunk, nem kell megtenned – mondja, miközben egy bizonytalan lépést tesz az ajtó felé, de szeme sarkából végig figyeli a mozdulataimat, mintha abban a pillanatban, mikor elfordul, futásnak erednék. Sután bólintok egyet, s igyekszem a leghihetőbb és legigazibb mosolyommal megajándékozni, hogy elüldözzem a kétségeit, hogy meggyőzzem: készen állok a találkozóra. Holott legbelül rettegek, és minden félelmem a felszínre készül törni, s ha nem lenne most itt velem, kérdés nélkül menekülőre fognám, és addig meg sem állnék, míg biztonságos helyen nem vagyok távol a város zajától és az emberektől. Régen ezt a biztonságot mindig Ricsi karjai közt találtam meg. Akárhányszor csak magához ölelt, a félelmeim egy szempillantás alatt elmúltak, mert tudtam, hogy ő mindig mellettem lesz, mindig megvéd, és így a rettegésem tárgya már csak gyerekes dolognak tűnt, mintsem igazi félelemnek.

Az előttem álló ajtóra meredek, és hirtelen minden elhatározásom elszáll, de most nem futamodhatok meg. Ha eddig sikerült leküzdenem az akadályokat, akkor most is menni fog, és egy randiba még senki se halt bele, nem igaz? De mi van, ha én leszek az az egy, akinek mégis sikerül? Bekerülök a legrosszabb randik és Guinness rekordok könyvébe a „halálos randi” címszóval? Talán még a hírekben is benne leszek.

Mély levegőt veszek, kiűzök minden negatív gondolatot a fejemből, míg csak egy dologra tudok koncentrálni: megcsinálom. Meg tudom csinálni. Mint valami mantrát mondogatom folyamatosan, csak kár, hogy nem hiszem el, amit épp bemesélni készülök magamnak. De nézzük a jó oldalát: még visszafordulhatok.

– Ugye tudod, hogy nem kell megtenned, ha nem akarod, ha nem állsz még készen rá?

Nem mutatja ki, de látom rajta, hogy legszívesebben azt a válasz várja tőlem, hogy menjünk haza, mert még időre van szükségem, mert az elmúlt egy hónap nem volt elég, hogy teljesen összeszedjem magam, legalábbis annyira nem, hogy randizzak is. Kis lépésekben haladtam, talán túl kicsikben is, de sikerült félretennem a makacsságomat, és egy ideje már hetente kétszer járok a pszichológushoz. Azt hittem, hogy elején nehéz lesz beszélni az évek alatt ki nem mondott és elfojtott érzéseimről, gondjaimról, de meglepő módon ömlöttek belőlem a szavak. Minden terápia után egyre kevésbé éreztem a vállamra nehezedő súlyokat, s így visszagondolva azokra, csak egy rossz álomnak tűnnek, amiből végre felébredtem. A múltat is kezdem elengedni, kivéve egy részét, mert bárki, bármit mond, nekem még mindig szükségem van rá, és hinni akarom, hogy egy nap újra találkozunk. Butaság tudom, de jelenleg ez tart életben, miatta lélegzem.

A rémálmaim ugyan nem múltak el teljesen, mégis vannak éjszakák, amikor nem verejtékezve és a könnyimmel küszködve riadok fel, és ez haladás a korábbi három-négy óra alváshoz képest. Azonban még mindig félek álomra hajtani a fejem, mert sosem tudom, hogy nyugodt vagy rémálommal teli éjszaka vár rám…

– Nem akarok többé félni – jelentem ki határozottan, s mielőtt minden bátorságom elszállna, vagy Pongó lebeszélhetne, bemegyek a kávézóba. A frissen pörkölt kávé illata megcsapja az orromat, és a halk nesz, amit a vendégek beszélgetése szolgál, kicsit megnyugtat, s ha nem lenne gyomorgörcsöm, nem izzadna a tenyerem, és nem érezném úgy, hogy bármelyik pillanatban pánikrohamot kaphatok, és belső hangom nem buzdítana arra, hogy meneküljek, míg tudok, akkor egy baráti találkozóknak mondanám a randit. Nem pedig az egyik legnagyobb félelmem leküzdésének, vagy legalábbis annak látszatának.

Tekintetem végigvezetem a vendégeken, néhányat jobban megnézek, mint kéne, míg pillantásom össze nem akad a randipartneremmel, aki a helyiség legeldugodtabb, legcsendesebb zugában ül, és csak rám vár. Éjfekete haja rendezetlenül, kócosan az ég felé meredezik, amolyan most keltem fel és most basztam egy jót keverékeként, sötétbarna, szinte már fekete szeme megrémít, és a farkasvigyora, amivel megajándékoz menekülésre késztet. Egy lépést hátrálok, és valakinek a mellkasába ütközöm, de nem ijedek meg, mert tudom, hogy ki az illető, aki árnyékként követ.

– Egy sok szerencsét ölelést kaphatok? – nézek fel rá a lehető legártatlanabbul ezzel leplezve a félelmem és a menekülési vágyam.

Ajkai mosolyra görbülnek, és habozás nélkül a karjaiba von, amitől egy szempillantás alatt megnyugszom, s újra biztonságban érzem magam, még ha csak pár perc erejéig is tart. Fejem mellkasába fúrom, és olyan görcsösen kapaszkodom belé, olyan erősen szorítom magamhoz a pólójánál fogva, hogy még ujjaim is elfehérednek, és a közöttünk levegő kiszorul, s egy fűszál se férne el köztünk. Nem akarom elengedni.

– Korni – lágyan ejti ki a nevem, miközben gyengéden eltol magától, és az arcomat két keze közé fogja. – Nem halsz bele, ha mégis viszek virágot a sírodra.

Szúrós szemmel pillantok rá, s ahelyett, hogy megsértődnék beszólásán, a lehető legodanemillőbb választ adom rá:

– Utálom a virágot – morgom.

Válaszomon elneveti magát, s engesztelésül, amiért ezt az apró – szerintem igenis fontos – tényt elfelejtette, homlokon puszil. Szeretetteljes gesztusától melegség járja át a testem, és legszívesebben arra kérném, hogy védelmező báty módjára kergesse el az idegent, s randizzon velem.

– Akkor a kedvenc fagyidból kapsz három gömbbel a randi után. – Próbálja orvosolni az előző botlását egy jobb ajánlattal, ami valljuk be ezerszer jobban hangzik, mint a virág, és még ehető is.

– De azt nem tudom megenni, ha meghalok! – sóhajtok fel elkeseredetten, és az ajkaimat is lebiggyesztem, mint egy kisgyerek, aki nem kapott a kedvenc édességéből, s ezért most duzzog.

– Mert a virágot igen?

Hogy jön ide virág?

Értetlenül nézek rá, és próbálom megfejteni, hogy a jeges finomságnak és annak a dudvának mi közé egymáshoz, de első nekifutásra nem járok sikerrel, mert a férfi agy rejtelme kifog rajtam. Aztán mégis leesik, hogy mire gondol.

– Hát, ha virág marcipánból van, vagy esetleg valamilyen állat vagy, aki szereti azt a szart, akkor… – Felhúzott szemöldökkel mered rám – akár egy tanár, mint akinek rosszat mondott a diákja felelés közben –, miközben próbálja megőrizni a szigorú, ezt te sem gondoltad komolyan nézését, de a szeme sarkában összefutó nevetőráncai elárulják, hogy szórakoztatja az eszmefuttatásom. – Most mi van?

– Semmi – mosolyodik el. – Ugye tudod, hogy szeretlek.

– Én is szeretlek – motyogom, és hirtelen megfagy körülöttünk a levegő. Na, nem azért, mert hirtelen klímaváltozás állt be, és a hőmérséklet megváltozott, mert hideg lett, hanem a szavak miatt, amiket kiejtettem a számon. Amik nemcsak Pongót, de engem is lesokkoltak. De nem a jelentése miatt, hiszen ő is tudja, hogy érzek iránta, hanem leginkább azért, mert hangosan is kimondtam.

Nem mond semmit, pedig látom rajta, hogy megannyi gondolat cikázik egyszerre az agyában, s nem tudja, hogy melyikkel kezdje, mert mindegyik az elsőbbségért versenyez. De az is lehet, hogy azért nem szól semmit, mert fél az esetleg szóba kerülő dolgok miatt.

– Korni.

Kérlek, ne!

– Jobb lesz, ha megyek, mert már biztos régóta vár rám.

Idegességemben a számat kezdem el rágcsálni, és ficánkolni kezdek, mert az eddig megnyugtató közelsége, most már feszélyez. Amilyen gyorsan csak tudom, megszakítok vele minden testi kontaktust, és hátat fordítok neki, de nem bírom ki, hogy ne forduljak meg egy pillanat erejéig. Ó, bár ne tettem volna! A köztünk lévő légkör feszülté válik, és olyan bánatosan, olyan keserűen néz rám, hogy a szívem is belesajdul. Tudom, hogy az előbbi gyors menekülésem ennek az oka, amiért magát okolja, és amiért egy kicsit távolságtartó lesz velem szemben. De ezt nem hagyhatom!

– Pongó, sajnálom, hogy neked kellett pátyolgatni, a víz felett tartani, nehogy elsüllyedjek, és hogy egy pillanatra sem hagyhattál magamra, nehogy hülyeséget csináljak, nehogy kárt tegyek magamban. Vigyáztál rám, pedig nem érdemeltem meg, mert míg az önsajnálatommal foglalkoztam, addig téged kizártalak, nem beszéltem hozzád, egyszer sem kérdeztem meg, hogy hogy vagy. Sajnálom, hogy ilyen borzalmas barát vagyok.

– Nem vagy az, Kicsi lány. Szükséged volt rám, és én melletted álltam. Ilyen egyszerű. – Úgy mondja, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, pedig nem mindenki tenné ezt meg a másikért, hiába mondja azt, hogy tűzbe mennék érted.

– De… – ellenkeznék, azonban ő közbevág.

– Korni – néz rám úgy, mint egy mérges apuka az engedetlen gyerekére. – Eszedbe ne jusson!

– Köszönöm.

– Mit köszönöm? – kérdezi pimasz mosollyal az arcán, és próbál úgy tenni, mintha nem tudná, de csak azért, hogy tőlem hallhassa. Na, abból nem eszik!

– Szia, Pongó! – Egy cuppanós puszit nyomok az arcára, és már ott sem vagyok.

ღღღ

Próbáltam kikapcsolni a vészjelzőket, de minél több időt töltöttem vele, minél többet beszéltünk, annál inkább késztetést éreztem a lelépésre, olyan angolos távozás formájában. S nem a randi elején bekövetkezett kínos csendek és a kerülendő témák miatt, hanem rossz érzésem volt vele kapcsolatban, amit nem tudtam hová tenni, és ami nem hagyott nyugni egy percre sem. A fejemben már kész összeesküvés elméleteket gyártottam, hogy mit csinálna velem, mi a célja, mit akar elérni, sőt még az elrablásom is eszembe jutott, megannyi rémkép mellett. Valami nem stimmel vele, de nem tudom, hogy mi. Pedig míg csak online, írásban kommunikáltunk egymással, minden olyan könnyűnek, gördülékenynek tűnt, mintha tényleg ismernék egymást egy ideje, de ahogy élőben szembetaláltam magam vele, valami megváltozott, és nem jó értelemben. Bevallom őszintén, először azt hittem, hogy Pongóval beszélek, mert elég sok egyezést fedeztem fel az ő és Martin történetei között, ugyanakkor megannyi dolog el is tért. Egyből rákérdeztem a dologra Pongónál, aki természetesen mindent tagadott, és ezt addig nem hittem el neki, míg nem ülte mellettem végig a beszélgetést úgy, hogy semmilyen kütyü sem volt a keze ügyében.

– Valamit el kell mondanom. – A kezében tartott bögrét az asztalra helyezi.

– Pongó vett rá, hogy találkozzunk, igaz? – improvizálok, mintha már a találkozásunk elejétől fogva tudnám, hogy Pongó keze van a dologban.

– Hogy jöttél rá? – Mi?!

Próbálom palástolni meglepettségemet, és valami hihető magyarázatot kitalálni, amit ő is elhisz.

– Túl nyugodtan ül ott – nevetek fel. – Ha nem ismerne, akkor le sem venné rólunk a szemét, a tekintetével felnyársalna téged, s ha akár egy rossz mozdulatot is tennél, azonnal ugrana, hogy megfojtson.

– Nagyon véd téged – mosolyodik el melegen, de tekintete valami másról árulkodik, mégpedig a féltékenységről. Vagy talán haragról?

– Tudod, nekem ő olyan, mintha a bátyám lenne, és ő is a húgaként tekint rám, ezért ilyen. Ezért akar mindentől, még a széltől is megóvni. Olykor ezt túlzásba is viszi, és ilyenkor felidegesít, de tudom, hogy csak szeretetből teszi.

Mint ahogy az elmúlt hónapokban is. Végig mellettem volt, amikor senki más nem, tartotta bennem a lelket, és sosem hagyta, hogy hülyeséget csinálják vagy kárt tegyek magamban. Amikor mindkettőnknek szünet volt a két órája között, azonnal hívott, és arról érdeklődött, hogy ettem-e már aznap valamit. Ha nem, akkor skype-on keresztül újrahívott, és addig nem hagyott békén, addig beszélt lyukat a hasamba, míg nem látta a saját szemével, hogy legalább egy szendvicset megettem. A „nem vagyok éhes” kifogás nem létezett számára, de ilyenkor szerencsémre egy almával is beérte, de a következő órában megint zaklatott. Idegesítően kitartó tudott lenni, de nem annyira, mint én, amikor miattam nem akart elmenni a kedvenc bandája koncertjére. Hajthatatlan és makacs volt, én meg a fejembe vettem, hogy ha törik, ha szakad, ő akkor is ott fog tombolni a közönség soraiban. Még akkor is, ha emiatt több napig veszekszünk vagy nem szólunk egymáshoz. Makacsul ragaszkodott az elképzeléséhez, hogy ő márpedig hazajön hozzám, de én vitába szálltam vele. Mivel tudtam, hogy az ész érvekre nem fog hallgatni, ezért alattomos módszerhez kellett folyamodnom, amit ugyan nem szívesen tettem meg, de kénytelen voltam. Megérdemelte a pihenést, ahogy azt is, hogy egy hétvégén át ne kelljen a gardedámomat játszania. Éppen ezért fenyegettem meg azzal, ha nem megy el a koncertre, egy hétig nem fog enni. Óriási patália lett belőle, én ordítottam, ő üvöltött, hogy nem vagyok normális, de a végén csak belement a koncertbe, viszont feltételhez kötötte: ha ő ott fog tombolni és berekedésig énekelni, akkor nekem egy vasárnapi ebéd fogásait kell elfogyasztanom a felügyelete alatt, és a desszertet sem hagyhatom ki. Beleegyeztem – bár a gyomrom már borsó nagyságúra zsugorodott, s csak gyerekadagokat tudtam megenni –, mert bármit megtettem volna azért, hogy legalább egy hétvégéje olyan legyen, mint Ricsi halála előtt. Énmentes.

– Igen, Pongó már csak ilyen. Mindent megtesz azokért, akiket szeret.

Az említett srác felé fordul, aki épp ebben a pillanatban emeli fel a fejét az éppen olvasott könyvből, és a tekintetük összevillan. Néma kommunikációt folytatnak le egymás között, Pongó felhúzott szemöldökkel pillant hol rám, hol randipartneremre, amire Martin bólint egyet. Barátom szélesen elvigyorodik terve sikerén, és büszkén kihúzza magát, majd egy kacsintással lezárja a köztük folyó beszélgetést. Azonban Martin továbbra is őt figyeli, és nem szándékozik újra felém nézni.

– Mesélj róla! – Kérésemre hallatán zavartan fordul felém, és értetlenül pislog rám ezzel sugallva, hogy nem hallotta a kérdést. – Milyen az a Pongó, akit te ismersz? – teszem fel újra a kérdést.

Hiába ismerem őt gimnázium óta, én mégis máshogy ismerem őt, mint a szaktársai. Velük szemben nem bátyáskodó, nem ugrana kérdés nélkül, ha az éjszaka közepén zaklatva hívnák fel, és még oly’ sok mindent nem tenne meg értük, amit értem igen. Azt hiszem, a mi kapcsolatunk sokkal több, mint szimpla barátság, viszont kevesebb is, mint szerelem. Valahol a kettő között van, és azok, akik nem ismernek minket, a mézesheteiben járó szerelmespárnak gondolnak, pedig az igazság sokkal bonyolultabb. Ő az egyetlen férfi, akit Ricsi halála óta megtűrök magam mellett, akitől nem menekülök el sírva, akinek hagyom, hogy a közelemben legyen, hogy hozzámérjen. Bár néha még így is megijedek tőle, és nem úgy reagálok a dolgokra, ahogy kéne, de ilyenkor, ha nem is mondom ki hangosan, szükségem van rá, sokkal jobban, mint azt gondolná. Ő az, aki mindig visszahoz a sötétségből, aki megment a mélybe zuhanástól, ő az én szőke angyalom fehér szárnyakkal.

Mire észbe kapok, hogy figyelnem kéne rá, és nem a gondolataimba merülni, már késő, már rég elvesztem a fonalat. S hogy ez ne tűnjön fel neki, néha bólintok egyet, vagy egyetértően hümmögök. S ha bármit is visszakérdezne, nem tudnék rá felelni.

– Na, sokkal másabb? – Érdeklődve néz rám, és én kétségbe esem. Nem tudom, hogy mit válaszoljak a kérdésére, mert ha igent mondok, akkor valószínűleg rákérdeztünk, hogy miben másabb velem, mint velük. Viszont, ha nemet mondok, akkor meg lehet, hogy nekem kell majd Pongóról mesélnem, és ha valamelyik tulajdonság nem egyezik, akkor lebuktam. Patthelyzet. Azt kéne mondanom, hogy talán, hogy döntse el ő, melyikre célzok. – Nagyon csendben vagy.

– Ó, csak gondolkozom. Annyi mindent meséltél róla… – Függve hagyom a mondatot, és magamban azon imádkozom, hogy ne kelljen befejeztem, mert fogalmam sincs, hogy folytatnám.

– Ellenben vele, aki elfelejtette velünk megosztani, hogy egy ilyen kincset rejteget. Ha ezt a srácok megtudják… – Tekintetét végigvezeti rajtam, ám ezúttal nem úgy, mint mielőtt leültem elé, sokkal vágyakozóbban, sokkal éhesebben. Nyelvét kidugja, és megnedvesíti kiszáradtnak vélt ajkait. Remegni kezdek. – Csak azt nem értem, hogy miért nem akar osztozni rajtad.

Pongó, kérlek, ments meg tőle!

Zavartan elmosolyodok, és próbálok úgy tenni, mintha én sem érteném az okát, amikor legszívesebben Pongóhoz rohannék menedékért, akár a bújócska-fogócskában. Ő lenne a ház, és Martin, a fogó nem kaphatna el.

Nyugodj meg, Korni, mindjárt vége.

Hirtelen nedves ajkak érintését érzem meg nyakamon, amitől megdermedek, és csak remélni tudom, hogy nem ő az. Szememet erősen összeszorítom, és várom, hogy támadóm abbahagyja a nyakam kínzását, ami legnagyobb szerencsémre szinte azonnal bekövetkezik.

– Hagyj békén! – Hangom olyan halk, hogy még én se hallom, de támadóm valami csoda folytán igen.

– Csak én vagyok az, Korni. – Legszívesebben elsírnám magam, és addig püfölném egy párnával, amíg tollak nem állnak ki a füléből és a szájából.

– Én… Ki kell mennem a mosdóba. – Szinte fellököm a széket, úgy pattanok fel a helyemről, és gondolkozás nélkül a kávézó titkos zugába menekülök. Illetve csak szeretnék, mert valaki a csuklómnál fogva magára ránt. Szorosan magához ölel, és hátamat simogatva próbálja reszkető testemet megnyugtatni, de én eltolom magamtól.

– Többet ne csinálj ilyet! – Dühösen a mellkasára csapok, és az ajkamba kell harapnom, hogy ne zokogjak fel. – Idióta! – Még egyet ráütök, majd újra és újra találkozik apró öklöm az ő izmos felsőtestével. Nem állít meg, ahogy más esetben tenné, inkább hagyja, hogy így vezessem le a rám tört félelmet. – Utállak! – Egy utolsót még ráverek, és megnyugszom.

– Sajnálom. Nem hittem volna, hogy ennyire megijesztettelek – bűnbánóan néz rám. – Túl sok lenne, ha most megölelnélek? Csak azért, mert még mindig remegsz, és így talán megnyugodnál. – Kérdése után azonnal magyarázkodni, s mint egy szerelmes tinédzser zavarában megvakarja a tarkóját. Olyan aranyos így.

– Annak ellenére, hogy egy idióta barom voltál, amiért így rám hoztad a frászt, örülnék neki, mert jelenleg csak mellett érzem magam biztonságban. – Mellkasába fúrom a fejem, és kicsit ficánkolok a karja közt, de csak addig, míg kényelmes pózt nem találok. Pár másodperccel kell csupán eltelnie, és újra azt a biztonságot érzem az ölelésében, mint a randi előtt, és ez hihetetlenül megnyugtat. – Velem aludnál, mert félek, hogy megint rémálmom lesz, és ha te velem vagy, akkor talán nem.

Ha most nem bújnék hozzá ennyire szorosan, akkor az ujjaimat tördelném, s úgy várnám a válaszát.

– Ezt kérned sem kell, Kicsi lány. – Hajamba puszil, és szeretetteljes gesztusától melegség járja át a testem, majd gyengéden eltol magától, és ujjainkat összefűzi. Hiányérzetem támad, amiért már nem ölel magához, de a tudat, hogy este megint hozzá bújhatok, és a karjai közt aludhatok el, megnyugtat, s talán még a rémálmomat is elűzi legalább egy estére.

– Most már megkapom a megérdemelt fagyi adagomat? – motyogom mellkasába.

Mély, öblös nevetés szakad fel belőle, érzem, ahogy a teste rázkódik, de a világ összes kincséért se néznék most fel rá.

– Akár a dupláját is, Pillangó. – Elmosolyodom a becézésen, ám az ő szájából valahogy furán hangzik a pillangó szó, de ennek ellenére tetszik, és egy kicsit olyan érzést is kelt bennem, mintha ő mondaná. – Na, gyere!

Csendben sétálunk kézen fogva a legközelebbi fagyizóhoz, s míg ő a gondolataiba merül, addig én a zöldbe borult természetet figyelem. Olyan megnyugtató hallgatni a madarak csicsergését, a gyerekek nevetését, akik a szabadban rohangálnak, és próbálják elkapni a másikat. Megmosolyogtat a látványuk, és ha tehetném, akkor csak nézném őket, hogy milyen boldogok, milyen gondtalanok, milyen tudatlanok, hogy még semmit se tudnak a kegyetlen életről, ami bármelyik pillanatba a feje tetejére állíthatja a gondosan kiépített világukat. Irigylem őket ezért.

Szeretem a tavaszt, noha mindjárt beköszönt a nyár, mert mindig az új esélyt, egy új időszámítás kezdetét juttatja eszembe, míg másoknak ez az új év első napja, amikor be nem tartandó fogadalmakat kötnek, hiszen mit ér január elseje ezek nélkül?

– Miért nem vetted fel a telefont? – Már megint ez a kérdés. Nem unják még?

Ha nem a pszichológusom zargat folyton ezzel a kérdést, akkor ő, azonban én mindig kitérek a válaszadás elől, és másfelé terelem a témát, hogy még véletlenül se arról kelljen beszélnem. S minden alkalommal én kerekedek felül, és a témát is hanyagoljuk pár napig. De Pongóval most az egyszer kivételt teszek, és elmondom neki az igazat.

– Sokat gondolkoztam rajta, és mindig a csapdát, a hátsó szándékát kerestem, mert olyan hihetetlennek tűnik, amiket mondott, már amennyit hallottam, mielőtt kinyomtam a telefont. Amit jogosan tettem, csak úgy mondom.

– Gyerekes vagy – jegyzi meg.

– Inkább makacs – javítom ki.

– Beszéltem vele, Korni… – Hangja komollyá válik, amitől gyomrom görcsbe rándul. Beszélt vele? Mégis mikor? – Szeretné rendbe hozni a kapcsolatotokat, és örülne neki, ha vele töltenéd a nyarad.

Megdermedek, és nem akarok hinni, amit az előbb hallottam, mert kizárt, hogy ezt az én nővérem mondta. Az a Lídia, akit én ismerek, mindent megtesz, távol tartson az életétől és a barátaitól. Mindent bevet a célja érdekében, és amit Pongó mondott, az teljes ellentéte Lídia irányelvének. Bár az igazat megvallva kíváncsi vagyok rá, hogy milyen hazugságokat terjesztett rólam, de legjobban az érdekel, hogy mi van vele. Mert hiába rossz a viszonyunk, hiába nem beszélünk egymással, hiába utál ok nélkül, attól ő még a nővérem, aki hiányzik. Hiányzik az a szoros testvéri kapcsolat, ami régen köztünk volt, amikor mindent meg tudtunk beszélni a másikkal, amikor szombat esténként filmmaratonokat tartottunk, és az összes fellelhető édességet magunkba tömtük, amikor egy pasi, egy szerelem nem állhatott közénk.

Valószínűleg a bennem lakozó dac miatt nem vettem a telefont egyszer sem, amikor az elmúlt hónapban keresett, mert egy részem – jó nagy részem – azt akarja, hogy személyesen jöjjön ide, és ne telefonon keresztül beszéljük meg a dolgokat.

– Elhiszed, amit mondott? – érdeklődöm.

– Őszintének tűnt, és hallottam a hangján a megbánást, a reményt, hogy én hátha rá tudlak venni a közös nyárra.

– Szerinted el kéne mennem, igaz? – szűröm le a ki nem mondott szavait, amiket hiába tart magában, ismerem már annyira, hogy tudjam, mire gondol ilyenkor.

– Unalmas lesz nélküled a nyár, de menned kell – mosolyodik el – Amúgy jobb lesz, ha most szépen hazamész, és összepakolsz, mert három óra múlva megy a vonatod. – Ezzel elengedi a kezem, s mint aki jól végezte dolgát elsétál.

– Mi?! Pongó, azonnal állj meg! Nem hallod?

ღღღ

Így történt hát, hogy a vonat indulása előtt húsz perccel az állomáson állok, és olyan szorosan ölelem magamhoz, mintha ezáltal összeragadhatnánk, és nem kéne őt itt hagynom egy örökkévalóságig tűnő időre. De furcsamód nyugodt vagyok, és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag úgy érzem, hogy ez a helyes döntés, hogy el kell mennem. Talpra kell állnom, és az nem fog menni, ha továbbra is Szegeden maradok. Kénytelenek leszünk elengedni a másikat, és hagyni, hogy a saját életét élje.

– Te vagy a legjobb barátom, a megmentőm, a családom, és mindig is te voltál és leszel az én szőke őrangyalom fehér szárnyakkal. Nagyon szeretlek, és itt az ideje, hogy elengedjelek. Ezentúl nem kell mindent eldobnod, és hanyatt homlok rohannod, hogy megments, hogy összeszedd a romjaimat. Ha megint széthullok, akkor ezt magam is meg fogom oldani. Legalábbis remélem, ha jól fejbe kell kólintani, te leszel az első, akit hívok, hogy megtegye. – Érzem, hogy könnyes a szemem, de nem sírok. Nem sírhatok, mert ez nem a vég kezdete, nem veszítem őt el, mert mindig mellettem lesz, s ahogy eddig is, ezután is számíthatok rá.

– Vigyázz magadra! – szólal meg Pongó. – És ha szükséged van rám hívj, és én azonnal ott leszek.

– Szeretlek – suttogom.

– Én is szeretlek, Pillangó.