08. Testvéri szeretet

Drágáim! Igen, tudom, hogy sokat késtem, de vizsgáim voltak, aztán újra beindult a suli, és mire észbe kaptam, már tavasz is lett. De eldöntöttem, hogy ez így nagyon nem mehet tovább, ezért megemberelem magam, már egy baszogató tisztet is felvettem, és hetente hozok friss részt. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de menni fog. Mindent megteszek az ügy érdekében. Úristen! Szavakkal nem tudom nektek kifejezni, hogy mennyire köszönöm a visszajelzéseket. Leírhatatlanul hálás vagyok nektek. ♥ Jó olvasást hozzá mindenkinek, és ne feledjétek, komizni ér ;)
Ui: Személy szerint én imádom a rész második felét.
Merci
Molnár Kornélia
Testvérnek lenni, ez nem azt jelenti,
hogy külsőleg hasonlíttok egymásra.
A testvéri kapcsolat nem külső
hasonlatosságban rejlik.
Úgy felszállni a vonatra, hogy ne forduljak hátra, és ne vessek még egy pillantást Pongóra, talán a legnehezebb döntésem volt, amit eddigi életemben meghoztam. Nem a búcsúzás miatt, hiszen az előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezne, és elszakítana minket egymástól, hanem mert nem tudnék ránézni anélkül, hogy ne sírnám el, hogy ne gondolnám meg magam, ne állnék le vele veszekedni, amiért erre az őrült ötletre rábeszélt. Akkor nem tudnám elengedni, nem lennék képes arra, hogy lezárjam az életemnek ezt a szakaszát. Mert hiába nem mondtam ki, de azzal, hogy most elmegyek, nemcsak a múltamnak intek búcsút, hanem neki is. Ettől pedig a szívem facsarodik össze, miközben mintha milliónyi kést döfnének bele, amiket egyesével megforgatva a legkínzóbb fájdalmat okoznák vele.
Annyira idióta vagyok! Nem így kéne felfognom ezt az egészet. Az isten szerelmére, nem halt meg! Csak kilométerekre lesz tőlem, és ha bármi bajom van, elég csak felhívnom őt, és azonnal beszélhetek vele, ahogy az egyetem alatt is tettük. Semmi sem fog változni, az életemből sem kell kitörölnöm csak azért, mert új fejezetet akarok kezdeni, és úgy tenni, mintha a múltam meg sem történt volna. Mintha az a sok rossz, csak egy álom lett volna, amiből végre felébredtem, és a fájdalom, amiket eddig átéltem, egy csapásra elmúltak. Mostantól csak mosolyognom kell, és a legtökéletesebb álarcot felvennem, amin senki se láthat át, hogy senki se olvashassa le az arcomról vagy olvashassa ki a szememből azt, amit el akarok rejteni előlük.
Olyan egyszerűnek hangzik ez, nem igaz? Megszabadulni az érzésektől, elfelejteni a gondokat, és gondtalanul élni, akár a gyerekek. Akár egy második gyerekkor. Azonban ez mégsem garancia arra, hogy az első akadálynál ne futamodnék meg, és ne akarnék egyenesen hazarohanni, mert az lenne az egyszerűbb, a könnyebb megoldás. Csak menekülni a problémák elől, úgy tenni, mintha azok nem is léteznének, és továbbra is abban a hitben élni, hogy az égadta világon minden a legnagyobb rendben van, sőt már semmi sem romolhat el, mert már nincs minek elromolnia. Akár egy tökéletes életben. Kár, hogy a valóságban ilyen nincs, és erre mindig a legfájdalmasabban emlékeztet minket. Például egy szerettünk váratlan halálával.
– Elmész? – kérdezi meglepetten, s bár próbálja palástolni, mégis hallom az aggodalmat a hangjában.
– Csak nem lehetünk örökre haragban! – Igyekszem lazán kezelni a dolgot, amikor én is tudom, hogy ez egy óriási lépés mindkettőnk részéről. Lídia nyújtotta a békejobbot, és rajtam múlott, hogy egyáltalán elfogadom-e. Amihez ugyan Pongó közbenjárása is kellett, de enélkül valószínűleg Lídia esküvőjén kellene szembenéznünk a másikkal, már ha meghív az ő nagy napjára.
– Olyan büszke vagyok rátok, Korni! – mondja meghatódottan.
Anya eleinte azt hitte, hogy csak egy kis testvéri civakodás van köztünk, de hamar rájött, ettől többről van szó. Nemcsak azon kaptunk össze, hogy engedély nélkül felvettük a másik ruháját, vagy mindkettőnknek ugyanaz a pasi tetszett meg, és rajta ment a huzavona.
Elkeserítette a kialakult helyzet, de a legnagyobb szívfájdalmat azzal okoztuk neki, hogy a meghitt, békés és addig szeretettel teli karácsonyát tönkretettük. Nem igazán fértünk meg egy szobában, egy kedves szavunk se volt a másikhoz, és a feszültség sose szűnt meg köztünk. Bár anya reménykedett benne, hogy legalább egy este erejéig félre tudjuk tenni az ellentéteket, na meg a büszkeségünk, de ez sajnos sosem következett be.
Utáltam emiatt magunkat, ezért kárpótlásul mindig igyekeztem olyan ajándékot választani neki, ami elfeledteti vele a köztem és Lídia közti ellentétet, és legalább egy kis időre mosolyt csal az arcára, holott mindvégig tudtam, hogy akkor lenne a legboldogabb, ha kibékülnénk.
– Hívj fel, amint megérkeztél.
– Az lesz az első dolgom – ígérem meg neki, s mielőtt folytatnánk egy szívszorító beszélgetéssel, amiből Ricsi és a baleset se maradna ki, ahogy az sem, hogy mi történt velem az elmúlt időben, elköszönök tőle, és bontom a vonalat. Mert még nem akarok vele ezekről beszélni. Nem akarom, hogy csalódjon bennem.
Hosszú útnak nézek elébe.
Elkeseredetten felnyögök a több órás út gondolatától, mert a nővéremnek a világ végére kellett költöznie, s ha most nem venne körül ennyi ember, valószínűleg nem túl nőiesen csapkodnék, és az előttem lévő széket püfölném, mint egy elmebeteg, aki most szabadult az elmegyógyintézetből, és most éli ki addig elfojtott vágyait.
– Ennyire látványosan azért ne szenvedj, Korni! – nevet fel mellettem valaki. Oldalra pillantok, és akkor meglátom egykori legjobb barátnőmet, aki ezerwattos mosollyal ajándékoz meg. Kár, hogy a mosolya nem ragadós. Nem sokat változott. Barna haja hullámosan omlik vállára, és sokkal rövidebb, mint ahogy emlékeztem rá, hiszen épphogy leér a kulcscsontjáig, sőt a stílusa is sokkal kifinomultabb lett az évek során. Ezt mi sem tükrözi jobban, mint ahogy feldobta az egyszerű sötétkék farmer és fekete atléta kombinációját egy vajszínű blézerrel és egy fekete magassarkúval. Sminkje mondhatni visszafogott, ha nem vesszük figyelembe a vörös rúzzsal kikent száját és mandulavágású szemét, amit a cicás tusvonal csak jobban kiemel. – Rég találkoztunk.
– Nem is emlékszem, mikor volt. – Valami mosoly félét erőltetek magamra, és várom a pillanatot, mikor mondja azt: jó volt látni, de még meg kell keresnem a helyemet.
– Most, hogy mondod… – gondolkozik el. – Nekem sem rémlik.
Menj el! Menj el!
Olyan erősen szuggerálom őt, miközben nonverbális kommunikációmmal igyekszem a tudtára adni, hogy ideje mennie, mert nem szeretnék tovább társalogni vele, de mintha egy halnak beszélnék. Észre sem veszi.
– Örülök, hogy újra láttalak... – kezdek tőle búcsúzkodni, amikor a mellettem lévő üres helyre lehuppan.
Ne! Mondd, hogy ez egy rossz vicc, és nem kellesz egész úton elviselnem a társaságát.
– Még ne vegyél könnyes búcsút – kap drámaian a mellkasához.
Ez remek! Ettől jobb már nem is lehet ez az utazás.
Ő beszél, míg én a téma iránti legkisebb érdeklődésemet se mutatom ki, inkább a mellettünk elsuhanó tájat csodálom, vagy a táskában kotorászok, mintha annyira keresnék valamit, és várom a csodát, hogy mikor jön rá, nem én vagyok a megfelelő beszélgetőpartner a számára.
Egyszer majdnem sikerül kiborítani a táska tartalmát, és amikor ez bekövetkezik, akkor pillantok meg egy fehér papírt vagy legalábbis annak látszó dolgot, amit máskor észre sem vennék.
A levél!
Mint valami félőrült halászom ki a táska legmélyéről, amivel néhány utas figyelmét magamra vonom, akik furcsán méregetni kezdenek. Ezzel csak az a gond, hogy a mellettem ülő lány, aki eddig megállás és levegővétel nélkül egyhuzamban beszélt, hirtelen abbahagyja, és a kezemre pillant.
– Mit szorongatsz a kezedben? – teszi fel kíváncsian a kérdést.
– Ez csak egy levél – rántom meg a vállamat, mintha semmiség lenne a borítékban, nem pedig Ricsi levele, amit bármennyire is meglepő, de még mindig nem tudtam elolvasni. A kifogásokat kerestem mindennap, még akkor is, amikor egy pillantást vetettem rá, és nem kellett sokat győzködnöm magam arról, hogy még nem állok készen a tartalmának megismerésére, mert még túl friss a seb. Ócska kifogás, tudom, de kellett az idő, mielőtt végleg elengedem.
Igaz Pongó, de még a pszichológusom is azt mondta, hogy a halogatás nem a legjobb megoldás, és csak újra felszakítom vele a már majdnem beforrt sebeimet, de nem akartam elengedni őt. Legalábbis még nem. Mert azzal, hogy kibontom a levelet, és elolvasom, válaszokat kaphatok a kérdéseimre, amiket oly’ régóta keresek, és nem utolsó sorban a lelkem is megnyugodna, elfogadnám, hogy elment. Megszűnne az a görcsös érzés, és helyette valami furcsa melegség járná át a testemet, amit szavakkal nem is tudnék leírni, olyan megmagyarázhatatlan, olyan kézzelfoghatatlan lenne, mint valami természetfeletti jelenség. Ez pedig nem más, mint az elengedés.
– Akkor nem ilyen görcsösen fognád – feleli szórakozottan. – Tánciskolai felvétel eredménye?
– Nem – válaszolok a kérdésére. – Ricsitől van.
Meglepettségében valami furcsa hangot ad ki, ami gondolom egy ó lenne, de inkább hasonlít egy rekedt macska nyávogására.
– Hogy vagy? De őszintén.
– Jól, azt hiszem. – Válasz gyanánt csak megrázza a fejét.
– Szóval még mindig azt mutatod a világnak, hogy jól vagy, semmi bajod, közben majd megőrülsz a fájdalomtól, az elfojtott érzésektől.
Hiába szakadt meg a barátságunk, hiába nem beszéltünk már jó pár éve, és bármennyire is furcsa beismernem, de ő még mindig ismer, s valamilyen szinten még mindig a barátom.
– Megfogadsz egy tanácsot? – Érdeklődve pillantok rá. – Ne csináld ezt! Tudom, hogy könnyebb nem beszélni róla, úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de ezzel csak magadnak ártasz. A végén, mint egy ébredező vulkán tör ki, és amit eddig oly’ gondosan eltemettél, hirtelen a felszínre kerül, s maga alá temet.
Lídia volt olyan kedves, hogy értem jött az állomásra, azonban egy szián kívül többet nem beszéltünk. Hogy a házáig vezető út ne legyen kellemetlen, halkan ment a rádió, de a köztünk lévő feszültséget így sem szüntette meg.
– A kedvencedet csináltam.
Vagy inkább az egyetlen kaját, amit nem éget oda, amitől a konyha nem úgy néz ki, mint egy őrült vegyész laborja a legutóbbi sikertelen kísérlet után.
– Kivennél két poharat?
– Persze. – Már nyitom is ki a szekrényt, amikor hirtelen a karom után kap, nekem pedig csak ekkor esik le, hogy a baleset sebeit eltakaró karkötőimet otthon hagytam.
A francba!
Pár másodpercig kezemet tanulmányozza, több szemszögből is megnézni, mintha valami műalkotást tartana a karmai közt, majd végigsimít bőrömön, hogy meggyőződjön, nem-e hallucinál, és tényleg csúnya vágások éktelenkednek a sima bőrfelületen.
Nem kérdez semmit, nem mond semmit, de olyan undorral néz rám, mint eddig soha. Talán még meg is vet. Pedig semmiről sem tud, arról meg pláne nem, hogy mikor és hogyan kerültek azok a hegek a karomra.
– Sikertelenül végrehajtott öngyilkossági kísérlet? – Végre hajlandó rám nézni, de a pillantása, a grimasz az arcán… látszik rajta, hogy elítél, hogy megbánta a „béküljünk ki a testvérünkkel” projektet, s hogy legszívesebben egy pszichiátriába küldene kezeltetni.
– Bármit is mondanék, nem hinnéd el, igaz? – sóhajtok fel elkeseredetten, hiszen a lelkem mélyén érzem, hogy Lídia elkönyvelt egy öngyilkosságra hajlamos, labilis érzelmi állapotú személynek. Aki bármit mondhat neki, legyen az, akár az igazság is, nem hiszi el.
– Anyáék tudják, hogy vagdosod magad?
– Ha a hegekre gondolsz, akkor arról igen. – Próbálom megőrizni a hidegvérem, és nem egyből a torkának esni, hogy aztán kikelve magamból, kiadjak magamból mindent. Hogy elmondjam neki, mennyire rossz testvér volt, mennyire rosszul esett, mikor úgy tett, mintha én nem ültem volna abban a kocsiban, vagy mikor engem okot Ricsi haláláért. Legszívesebben ordítanék vele ezzel kiadva magamból az összes fájdalmat, amit az évek során ő okozott nekem.
– Nem csodálom, hogy még mindig pszichológushoz jársz – mondja gúnyosan. – De fojts el továbbra is mindent, hogy a jobb kezed is úgy nézhessen ki, mint a bal. De ha akarod szívesen segítek.
– Nem tudsz semmit! – csattanok fel.
– Hadd találjam ki! Ha úgy teszel, mintha a problémád nem létezne, akkor megszűnik, nem igaz? Na, ne nevettess!
– Úgy, mint te, igaz? – mosolyodok el gúnyosan. – Én is csak gondot jelentettem a számodra, egy nyűg voltam neked, akiről nem vettél tudomást. De nem szűntem meg létezni.
– Sajnos.
– Azt kívántad a baleset után, hogy haljak meg? Hogy többet ne kelljen velem foglalkoznod?
– Az isten szerelmére, Korni! Az orvosok szinte lemondtak rólad, én meg nem tudtam tétlenül ülni az ágyadnál, és reménykedni, hogy magadhoz térsz.
Mások, úgy értem az átlag emberek, ilyenkor pont azt az egy dolgot nem tudják feladni. Hisznek a lehetetlenben, valamiféle csodáért imádkoznak, hátha beteljesül, és amikor megtörténik, szóhoz sem jutnak örömükben. Mert ők sosem adják fel a reményt, mert hisznek abban, hogy azzal, hogy felkel a nap, megcsillogtatva az új nap, új sugarait, egy újabb reményteli nap vár rájuk, amikor is bármi megtörténhet, még a lehetetlen is. A kómás beteg magához térhet, a szervátültetésre váró új szervet kap, és a legnagyobb csoda, ami a szülőket érheti: megszületik a makkegészséges gyerekük, akire igazi kincsként tekintenek.
– Szóval lemondtál rólam. – Könnyek csípik a szememet, Nem tudom honnan gyűjtök erőt, hogy sikerül feltennem a kérdést anélkül, hogy hangom elcsuklana, de valahogy mégis sikerül kinyögnöm, és büszke vagyok magamra, hogy válasza hallatán nem vágtam hozzá a tányért, és borítottam rá az asztalt. – Csak azt vártad, hogy mikor mondják el, hogy meghaltam, igaz?!
– Igen! Azt kívántam, bár ne térnél magadhoz. Most boldog vagy?
Nem!
– Azt hiszem rosszkor jöttünk.
Mindketten a hang irányába kapjuk a fejünket, míg Lídia sokkoltan nézi a betolakodókat, és azon töpreng, hogyan tudná kimagyarázni magát anélkül, hogy lebukna, hogy én a testvére vagyok, addig én legszívesebben hazáig menekülnék innen egyenesen Pongó biztonságot nyújtó karjaiba.
Erőszakosan letörlöm könnyeimet, majd felállok, és se szó, se beszéd az ajtó felé indulok, de mielőtt átlépném a küszöböt, hogy elvesszek az éjszakában, belebújok piros convers cipőmbe, lekapom a fogasról a farmerdzsekim, s már távozom is. Nem érdekelnek a hátamba lyukat égető pillantások, csak minél távolabb szeretnék lenni attól a személytől, akit a nővéremnek mondhatok.
Ha most otthon lennék, akkor céltalanul elindulnék valamerre, és addig meg sem állnék, addig rónám az utcákat, amíg le nem nyugodnék, míg nem érzem úgy, hogy üres a fejem. Azonban egy ismeretlen helyen nem ez a megfelelő időpont a város vagy a környék felfedezésére, és bármilyen csábító is a gondolat, hogy Lídiára a frászt hozzam az eltűnésemmel, inkább a kert egy rejtettebb zugában húzódom meg.
– Mindig tudod, hogy mikor kell felhívni. – Nem tudom, hogy csinálja, vagy honnan tudja, de mintha velem kapcsolatban lenne egy hatodik érzéke, mert mindig ráérez, hogy mikor van szükségem rá. Mikor kell felhívnia.
– Pongó akart telefonálni, mert a drága hős szerelmesünk aggódott érted, mivel még nem jelentkeztél, de velem kell beérned. – Ezek szerint nem ő az. – Tudom, tudom, nem kell mondanod. Nem foglak pillangónak, tetűnek sőt még popcornnak sem szólítani.
Nevetés hallatszik a vonal túlsó végéről, amit egy barom vagy megjegyzés követ, és a következő pillanatban valami vagy inkább valaki a földön köt ki. Legalábbis a hangokból erre következtetek, bár ki tudja, hogy mit művelnek a vonal túlsó végén. Az is lehet, hogy épp most rombolják le a házat, vagy valamelyik idióta játékukkal játszanak, és annak érdekében, hogy nyerjenek, nem riadnak vissza pár piszkos trükk bevetésétől sem, mint a másik lelökése a kanapéról.
– Akarom én tudni, hogy mit műveltek?
– Földet – érkezik a válasz valamelyik nagyokostól. Bár a tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy az öcsém az.
– Parasztok vagyunk. Parasztkodunk. – hallatszik egy igen értelmes megjegyzés Bence válaszára.
– Hé, ez lealacsonyító velünk szemben – háborodik fel Ákos. Igen, ez határozottan az ő hangja. – Sőt diszkriminatív, ha úgy vesszük. Földművesek vagyunk, nem parasztok.
– Mióta ismersz olyan szavakat, hogy diszkriminatív? – szólal meg a harmadik ördögfióka.
– Én igenis művelt vagyok, ha nem látnád.
– Igen, földművelt – süt el egy igen béna poént Robi.
– Haha, nagyon vicces vagy. Röhög a vakbelem.
A beszélgetésük további része elhalkul, míg végül már nem hallom őket. Valószínűleg Bence átment egy másik szobába, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.
– Bocsi. Ma nagyon elemükben vannak a rögtönzött házi fifa mérkőzés miatt – szabadkozik haverjai miatt Bence, amire semmi szükség. Az évek alatt már megszoktam, hogy ilyenkor rájuk sem lehet ismerni, és jobb külső szemlélőnek lenni, távolról figyelni az eseményeket, mert ha ők hárman beindulnak, jaj, a másiknak. Nem viccelek. Szokásuk szándékosan akadályozni a másikat, kikapcsolni egymás kontrollerét, egy igen elegáns mozdulattal megismertetni a másikkal a földet a kanapé helyett, és ha úgy alakul a dolog, ketten összefognak egy ellen, és aki egyedül marad, megszívja. Rendszerint ilyenkor kötnek fogadásokat, és a vesztes felet jól leégetik. Egyszer Ákosnak szurkolólánynak kellett öltöznie, melltartóját ki kellett tömnie, sminkkel és parókával felvértezve járta a köröket a téren, és úgy kellett megszereznie azoknak a telefonszámát, akikre az ellenfelei rámutattak. Természetesen a produkció a neten landolt, és pasikkal kellett leginkább flörtölnie szegény flótásnak. – Milyen Lídiával?
– A pokol ehhez képest maga a mennyország – sóhajtok fel elkeseredetten, de ha most mellettem lenne, valószínűleg azt mondaná: nem lehet olyan rossz. Ez sokkal rosszabb, mint azt ő el tudja képzelni.
Mit meg nem adnék azért, ha most otthon lehetnék!
– Meglátta a hegeket a kezemen – kezdek bele az élménybeszámolómba –, és megkérdezte, hogy sikertelenül végrehajtott öngyilkossági kísérlet nyomai-e azok. Tudod, nem is ez fájt a legjobban, hanem az, ahogy rám nézett, olyan undorral, olyan megvetéssel, mint még eddig soha és amit azután mondott… Azt kívánta, bárcsak meghaltam volna. – Válasz nem érkezik rá, és ha nem hallanám a szuszogását, azt hinném, hogy megszakadt a vonal, vagy lerakta. Valószínűleg nem tudja, hogy mit mondjon rá, vagy épp magyarázatot, mentséget keres Lídia viselkedésére. De bármi is legyen hallgatásának az oka, remélhetőleg nem intézi el egy: Korni, Lídia nem úgy gondolta mondattal.
– Manó – beceneve megmosolyogtat –, ne akadj ki, de nem hagy nyugodni a kérdés. Ugye, egyszer sem próbálkoztál azzal?
Szándékosan nem mondja ki a szót, de pontosan tudom, hogy mire gondol.
– Nem.
De gondoltam rá, nem is egyszer, és amikor alkalmam lett volna rá, nem tudtam megtenni, mert egy hang a fejemben visszatartott.
– Jó – sóhajt fel megkönnyebbülten vagy talán gondterhelten. Az igazság az, hogy nem tudom eldönteni, hogy most melyik, de bármelyik is legyen az, aggódik értem, és ezt a beszélgetésünk alatt végig éreztem. Nem hiába ő hívott elsőként, nem pedig Pongó. – Most pedig hívd fel Pongót, húgi!
– Nem vagyok a húgod – morgom.
– Dehogynem! – Ezzel pedig kezdetét veszi a „de nem – de igen” szópárbajunk.
Sajnos, mindketten túl jók vagyunk benne, és ami a filmekben működni szokott összezavarás, hogy a másik azt mondja, amit neked kéne, te pedig az övét, nálunk nem válik be. Általában addig folytatjuk ezt, míg az egyikünk rá nem un, vagy míg mások nem szólnak ránk, hogy ideje lenne befejezni.
- Miért is vagyok az? – sóhajtok fel megadóan, hogy ezzel végre lezárjam a vitánkat, ami percek óta tart.
– Mert a csajok buknak a húgukat védelmező pasikra – adja meg a választ a kérdésemre. – Ettől csak még ellenállhatatlanabb leszek.
– Hát persze! – Szemforgatással díjazom válaszát, amit ő ugyan nem lát, de ismer annyira, hogy tudja, ez a reakcióm rá.
– Komolyan, Korni, gondolj csak bele! Az a sok csaj, legyenek szőkék vagy barnák, vörösek vagy feketék, amint meghallják, milyen odaadó báty vagyok, és meglátják a bugyinedvesítő mosolyomat, elalélnak tőlem. Sőt egyenesen a karomba vetik magukat.
– Nem vagy normális – nevetem el magam.
– Egészséges, fiatal férfi vagyok, aki gondol a nemi életére is, ha ettől nem leszek normális, hát legyen.
– Hiányozni fog a hülye fejed. – Íme az igazi testvéri szeretet. Néha összekapunk, van, amikor oltjuk a másikat, vagy szívatjuk egymást, sokszor a másik idegeire is megyünk, de hé, nála jobb bátyámnak kikiáltott öcsém nem is lehetne. Ő még Lídiát is képes lenne pótolni, csak a csajos beszélgetésekre még nem áll készen.
– A tiéd is, Korn, PopKorn. – Nem látom, de így is tudom, hogy most a legpimaszabb mosolyával ajándékoz meg.
– Ezért még számolunk!
Nem hívhat így!
– Ahhoz előbb haza kell jönnöd – nevet fel ördögien, mert tudja, hogy az egy ideig nem fog bekövetkezni. Mert hiába maga a pokol Lídiával lenni, mégis megnyugtató olyan helyen lenne, ahol nem ismer senki, ahol az ég adta világon semmit se tudnak rólam. Meg amúgy is! Csak egy nyárról van szó, és az, mint köztudott, igen hamar elszáll. – Szia, hugicám! – Azért is így köszön el, hogy utoljára még ezzel is bosszantani tudjon, és mielőtt egy epés megjegyzést tehetnék, már le is teszi a telefont. Igazán kedves.
Alig telik el pár másodperc, és egy üzenetem érkezik Pongótól, amit mosolyogva nyitok meg.
„Minden rendben, Pillangóm?”
Nem. Semmi sincs rendben.
Ujjam már a híváson van, de aztán meggondolom magam, és inkább csak az sms-ére válaszolok, amit legalább háromszor átírok. Na, nem azért, mert nem akarom, hogy tudja az igazat, de holnap pénzügyi jog vizsgája lesz, és nem akarom, hogy velem foglalkozzon a tanulás helyett.
„Igen. Reggel beszélünk, Szöszim.”
„Nevezz még egyszer szöszinek, és olyat mutatok, amitől még a te hajad is kiszőkül ;)”

5 megjegyzés:

  1. Drága!
    Ismét azzal kezdeném, hogy megérte várni! Tudom, hogy rengeteg dolgod volt mostanában és le is írtad a bejegyzés elején, úgyhogy én megértelek, de azért nagyon várom, hogy tényleg hetente legyen új rész! *-*
    De hogy erről a fejezetről beszéljek: imádtam!
    Nagyon tetszett, hogy végre több párbeszéd volt benne, mert hiába szeretem a leírásaidat - szuperül fogalmazod meg őket -, valahogy mindig is hiányoltam picit a párbeszédeket, s most megkaptam. :) Korni öccse nagyon cuki, remélem többet fog szerepelni és megtudhatunk róla dolgokat, például elsőként, hogy hogy néz ki? :P És ha már kinézet, Pongó szőke? :O Ezt jó tudni!! :D Picit sajnálom, hogy a Lídiás részből nem volt túl sok, de tudom, hogy a jövőben lesz belőlük bőven, hiszen vele tölti a nyarat. :)

    Várom a következő részt (remélem egy hét múlva :P)!

    Csók,
    Barátnőd

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Diám! :3
      Nemcsak te :D Én is nagyon szeretné, ha rendszeressé válna, és hetente meg tudnálak lepni titeket egy résszel. Maga lenne a mennyország.
      A leírások az erősségeim, és néha félek, hogy túlzásba viszem. Nem mindig sikerül megtalálnom a tökéletes egyensúlyt, de igyekszem több párbeszédet belevinni :)
      Mindent meg fogsz róla tudni, ne aggódj, és sokat fog szerepelni. Hasonló kaliberű srácot képzelj el, mint a tesóm, de ezt későbbiekben le is fogom írni, na, nem úgy, mint Bence úgy néz ki, mint Merci tesója :'D
      Igen, a drágám szőke, pedig én mennyire nem bírom a szőke pasikat xD De ő nagyon nagy kedvencem, és az egyetlen kivétel :3
      A végén még eleged lesz Lídiából, annyit kapsz :D
      Köszönöm ♥ Mostantól megemberelem magam, és hetente, nagyon max két hetente részt hozni. Remélem sikerül is ^^

      Törlés
  2. Szia!
    Nem rég találtam a blogodra!
    Gratulálok! Elkèpesztően frenrtikusan lehengetlően lebilincselő amit itt alkotsz !

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Hihetetlenül jól esnek a szavaid! Köszönöm ♥

      Törlés
  3. Drága Merci!

    Én is nemrég találtam rá a blogodra, de egyből beszippantott. A stílusod csodálatos, az érzelmekkel pedig nagyon kifinomultan bánsz, az E/1-ű írásmódnak és Korni lelkivilágának ismertetése miatt minden mozzanat nagyon átélhető. Minden szereplő érdekes, Pongó a kedvencem, de Bence is aranyos. :D Lídia pedig... Hú, érdekes lány, nagyon kíváncsi vagyok, hogy fog alakulni a kapcsolata Kornival. Meg arra is, hogyan lesz képes Korni végre feldolgozni szerelme tragédiáját, és továbblépni.
    Szóval nagyon megfogott a történeted, még soha nem olvastam hasonlót. *w*

    Maffia

    VálaszTörlés