Drágáim! Végre megjöttem a legújabb résszel, és sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várni rá. Az okokat sorolhatnám, de nem teszem. Nem tudom, hogy ezután milyen sűrűséggel fognak érkezni a részek, de igyekszem majd, hogy ha nem is hetente, de kéthetente legyen egy. Szeretném megköszönöm az előző részhez érkezett kommenteket. Nagyon hálás vagyok nektek ♥ Ezt a részt szeretném az én legkitartóbb, legjobb olvasójának és egyben barátnőmnek, Diának küldeni, aki elviseli a nyafogásom és a kínzásaim, s mindezek ellenére noszogat, hogy írjam már meg neki a legújabb fejezetet. Köszönöm neked mindezt, Dia! ♥
Merci
Molnár Kornélia
Nem sírt, nem könnyezett,
és pontosan ez a csend volt, ami mindennél hangosabban üvöltötte el azt, amit szavakkal nem tudott volna kifejezni. |
– Pillangó! – szívem
hatalmasat dobban, ahogy felfigyelek régi becenevemre, s ezzel egy
időben szinte kővé dermedek, mert túl ismerős ez a mély
dörmögős hang, ami kiejti a nevem. A hang, amitől most
megmagyarázhatatlan okok miatt a hideg futkos a hátamon. Pedig már
rég nem hallottam, ám mégis majdnem olyan, mintha csak Ricsihez
tartozna, aki nemrég érkezett meg az egyetemről, és első útja
egyenesen hozzám vezetett. Ó, hogy mit meg nem adnék azért, hogy
ez tényleg így legyen! Azonban a szörnyű igazság az, hogy csak
álmomban élvezhetem kellemes hangját, amint édes melódiaként a
fülembe kúszik, ahogy becézget. – Pillangó! – ajkamba harapok,
hogy ne zokogjak fel, de továbbra sem szándékozom megfordulni vagy
válaszolni az engem szólongató személynek, mert nem akarok vele
szembenézni. Hiszen az azt jelentené, hogy be kéne ismernem
előtte, hogy nem vagyok jól, hogy nem léptem túl Ricsi halálán.
Hogy ennek az ellenkezőjét megjátszom, mert nem akarom, hogy bárki
is megszánjon vagy megsajnáljon. Hiszen annyira kétségbeesetten
kapaszkodom az emlékébe, hogy mazochista módon ott dolgozom, ahol
régen annyi időt töltöttünk, s hogy a tőle ellopott pólóban
alszom, amin még halványan érződik az illata. – Korni! – újra
a nevemmel próbálkozik. – Kérlek, fordulj meg!
Nem akarok tudomást
venni szavairól, de bármennyire is igyekszem figyelmen kívül
hagyni, és az elmém legsötétebb zugába száműzni, azok
akarva-akaratlanul is megállíthatatlanul visszhangoznak a fejemben.
Forduljak meg? Nézzek vele szembe? Hagyjam, hogy a fejemhez vágja a
dolgokat, amiket amúgy magamtól is tudok? Törjek megint össze,
mert majdnem Ricsi tökéletes hasonmását kell látnom? De mégis,
hogyan távozhatnék innen, amikor lábaimat mozdítani sem bírom, s
mikor amúgy is egyértelmű, hogy felfigyeltem a hangjára?
Meg tudod csinálni,
Korni! Képes vagy elhitetni vele, amit másokkal is, s hiába ismer
már régóta, el fogja hinni minden szavad. – ezzel próbálom
nyugtatni magam, bár magam sem hiszem el, hogy ne látna át
hazugságaimon. De egy próbát mindenképpen megér.
Mély levegőt veszek,
elszámolok tízig, s mielőtt megfordulhatnék, egy kéz megállít.
Ijedtemben hátra ugrok,
és a táskámat is sikerül elejtenem, aminek a tartalma szétgurul
az aszfalton. Remek! Most szedhetem össze. Morgolódva
guggolok le, miközben magamban mindennek elhordom a kéz
tulajdonosát, majd elkezdem felkapkodni a cuccaimat a földről.
– Hadd segítsek!
– Egyedül is megoldom
– sziszegem.
Hiába próbál a
segítségemre lenni, és felszedni a kihullott cuccokat, én mégis
kilököm kezéből – ezzel plusz munkát okozva magamnak –, s
miután újra a földet érnek a dolgaim, én magam dobom bele azokat
a táskámba.
– Szórakoztató, ahogy
morgolódsz – neveti el magát, s ha most be lenne cipzározva,
habozás nélkül hozzá vágnám a táskámat. Seggfej!
– Örülök, hogy ilyen
jól szórakozol – mondom szarkasztikusan, és felállok. Nem
szándékozom több időt rá pazarolni, amikor jobb dolgom is van. Erre még mindig itt
szerencsétlenkedem ahelyett, hogy elindulnék, és faképnél
hagynám őt. Minek szólított azon a néven, ahogy csak Ricsi
hívhatott? Miért akarja újra feltépni a még forradásban lévő
sebemet? Miért?
– Bocs, de mindig
elfelejtem, hogy mennyire ijedős vagy – kér bocsánatot, s
megpróbálja bevetni ellenem a boci szemeit és legördített
ajkait. Amik általában mindig elérték a kellő hatást, ám most
csak szem forgatva reagálok rá, majd kikerülöm őt, s
végre-valahára hazaindulok. – Korni, várj már! – kiált
utánam, de nem foglalkozom vele, inkább meggyorsítom lépteimet,
hogy minél előbb távolabb kerüljek tőle. – Beszélni akarok veled. – Nem adja fel?
– De én nem –
ordítok vissza.
– Ne csináld! – fut
utánam, és hosszú lábainak köszönhetően hamar beér. Éljen!
Most hazáig nem tudom levakarni magamról, és meg kell hallgatnom,
akármit is akar mondani. Bár ha a megérzésem nem csal, Ricsi lesz
a téma, illetve hogy mennyire léptem túl rajta. Az utóbbiról
viszont kénytelen leszek hazudni.
– Ha Ricsiről akarsz
beszélni, akkor most menj el. – pillantok rá, de tekintetem
ezután már nem tudom levenni róla. Annyira hasonlítanak. Ugyanaz
a meleg csokoládébarna tekintet, ugyanaz a mosoly, s ha ajkai
felfelé görbülnek, akkor Ricsiéhez hasonló nevetőráncok is
megjelennek az arcán. Amit most pár napos borosta fed, és
sötétbarna, szinte már fekete haján is látszik, hogy ideje lenne
meglátogatnia a fodrászt. Ám mégis a kissé borzos, most keltem
fel hatású tincsek rosszfiús külső kölcsönöznek neki. S ehhez
a fekete bőrdzsekije, szakadt farmerja és a testét borító néhány
tetkó is hozzátesz. Habár nem látszik rajta, de plasztikai
sebésznek készül, és nem azért, hogy a mellnagyobbítása vágyó
csajok melleit fogdossa, hanem másoknak szeretné visszaadni azt,
amit egy baleset során elveszítettek, mint mondjuk az arcuk. Persze
azt nem állítom, hogy nem kapna az alkalmon, ha valaki mellét kéne
megfognia szépészeti beavatkozás céljából, de ez neki csak
másodrendű lenne.
– Rendben – bólint
egyet beleegyezése jeléül. – Majd találkozunk vagy nem. Szia,
Korni! – köszön el, s ezzel egy időben megkönnyebbült sóhaj
szökik ki tüdőmből, hiszen elértem a célomat, és elment.
Azonban mégsem vagyok teljesen boldog, mert ezzel hatalmas űrt
hagyott bennem, és egy részem hiába szeretett volna beszélni vele, esetleg meg is ölelni, vagy újra felépíteni a
kapcsolatunkat, de a nagyobbik felem egyáltalán nem kíváncsi rá,
és a mondandójára. Csak felejteni akar, s ezt azzal érhetem el,
ha eltaszítom magamtól, ha soha többet nem állok szóba vele.
Tovább folytatom utamat,
mintha mi se történt volna, mégis alig haladok négy lépést, és
megtorpanok, mert valami nem hagy nyugodni. Miért várt eddig? Miért
nem keresett fel hamarabb? Mit nem mondhatott el eddig? Agyamat
ezekhez hasonló kérések rohamozzák meg, minek hatására feltör
bennem a tudni akarás. Tudni szeretném, hogy miről akart beszélni,
hogy mi az a nagy titok, ami csak most láthat napvilágot.
– Francba! –
káromkodom el magam, majd száznyolcvan fokos fordulatot véve
rohanni kezdek abba az irányba, ahova valószínűleg Áron ment.
Csak érjem utol! –
imádkozom magamban.
Ha lehet még az
eddigiektől is gyorsabban futok, és nem törődöm azzal, hogy
beszúrt az oldalam, mert Áron utolérése sokkal fontosabb, mint
ezen nyavalyogni.
– Ezt nem hiszel el! –
dobbantok egyet idegességemben, mikor épp előttem vált pirosra a
zebra előtti lámpa. Csak nekem lehet ilyen szerencsém.
– Azt hittem több
időbe telik – hallok meg egy hangot mellőlem, mire megint
megugrok, s az illető elneveti magát. Egyből felismerem a hang
tulajdonosát, s ha most nem azt utcán lennék, nem állnék jót
magamért.
– Muszáj mindig
ijesztgetned? – mordulok rá kicsit sem kedvesen.
Most komolyan, hobbit űz
belőle?
– Muszáj mindig
megijedned? – villant rám egy pimasz mosolyt.
– Utállak! –
sziszegem, és nem túl nőies és felnőttes módon összefonom
mellkasom előtt a karomat, és durcásan elfordítom a fejemet.
– Dehogy utálsz –
neveti el magát.
– De igen –
erősködöm, s még mindig nem nézek rá.
– És ha
megvesztegetlek egy kis… – gondolkodik el. Szemem sarkából
rápillantok, és mintha tudná, hogy nézem, száját
összecsücsöríti, és a nem létező szakállát kezdi el
simogatni – cukorral? – vonja fel a szemöldökét.
– Hát… – teszek
úgy, minta megfontolnám az ajánlatát, bár ha valami más
édességet mondott volna, mint a fagyi, akkor az első fagyizóig
ráncigáltam volna, hogy behajtsam rajta az ajánlatát. – Anya azt
mondta, hogy a cukros bácsik veszélyesek – mondom kislányos
hangon, és a hatás kedvéért más az ajkamat is legörbítem.
Kész! Ennyi kell nekünk,
hogy mindketten nevetésben törjünk, és hónapok óta először
tényleg igazi a mosolyom.
– Én nyertem! –
ugrik fel örömében. – Pongó vesztett, és most jön ötezer
forinttal. Ez az! – öklöz a levegőbe, majd valami idétlen
táncba kezd, ami inkább toporzékolásra hasonlít egy kis
seggrázással megfűszerezve. Íme, a jövő plasztikai sebésze,
Asztalos Áron.
– Ha kiörömködted
Magad, akkor mehetünk? – kérdezem halvány mosollyal az arcomon,
de mintha meg se hallaná, táncol tovább, és igyekszik minél több
és változatosabb mozdulatot belevinni, míg a mozgása az esőtáncra
nem kezd hasonlítani.
– Ha miattad esni fog, te leszel az élő esernyőm – fenyegetem meg, mire kővé dermed,
és értetlenül kezd mustrálni.
– Azt megnézem –
tesz felém egy lépést. – A fejed fölé emelsz vagy… – még
egyet lép – vagy a lábam közt fogsz járni? – harap alsó
ajkába, és ezzel a perverz mosolyát igyekszik elfojtani. – Hm…
Nem is tudom melyik lehetőség a csábítóbb – nedvesíti meg
száját. – Egyértelműen az utóbbi csak más helyen és
helyzetben. Ahogy előttem térdelsz…
– Oké! – szakítom
félbe, mert nem vagyok hajlandó végighallgatni a fantáziálását rólam. – Ha kiperverzkedted magad, akár indulhatnánk is –
sürgetem.
– Olyan fantáziaromboló
vagy! – morogja már sokkal kevesebb lelkesedéssel, s mint egy
megsértődött kisgyerek karjait mellkasa előtt összefonja, és
felhúzott orral hátat fordít nekem.
Gyerekes.
– Ó, sajnálom, hogy
nem vagyok rá kíváncsi, hogy mit tenne velem a halott barátom
öccse – kapom fel a vizet, és a kelleténél kicsivel
hangosabban, enyhe éllel a hangomban ejtem ki a szavakat, mire
többen is ránk kapják a tekintetüket. Azonban jelen pillanatban
az érdekel a legkevésbé, hogy sikerült felhívnom magunkra a
járókelők figyelmét. Sokkal jobban idegesít, hogy Áron
felhúzott, és bedőltem neki, hogy tényleg Ricsiről akart
beszélni, s emiatt ment el, mikor mondtam neki, hogy nem vagyok
kíváncsi a mondandójára.
Mr. Hiszti kirohanásom
után hajlandó megfordulni, s ahelyett, hogy annyiban hagyná a
dolgot, valami egészen mást mond:
– Azt hiszed, mert én
vagyok a fiatalabb, ezért nekem kisebb? – mutat rá büszkeségére,
ezzel tovább feszítve azt a bizonyos húrt, amely bármelyik
pillanatban elpattanhat.
– Jézusom!
Még egy ilyen és
faképnél hagyom.
– Őszintén válaszolj,
Korni! – kérése meglep, s mielőtt bármit is reagálhatnék rá,
csuklómat ujjai közé szorítja, és egy gyors mozdulattal magára
ránt, mely miatt a testem a mellkasának ütközik. Még védekezni
sincs időm ellene, és egyik keze máris a derekamon pihen, míg
másikkal az állam alá nyúl, s arra kényszerít, hogy a szemébe
nézzek, ahogy ő is teszi: mélyen. Tekintetében pajkosság
csillog, mint régen, mikor minden igyekezetével azon volt, hogy
paradicsom pirossá varázsolja arcomat. Mikor csak viccből hozott
elő ilyen témákat, de csak akkor, ha Ricsivel voltam, vagy
legalábbis a közelemben volt. Kizárólag az ő jelenlétében
szeretett kínos helyzetbe hozni, mert felettébb mulattatta, ahogy
testvére mellkasába fúrtam a rákvörös arcomat, hogy elrejtsem
előlük. Mely után már Ricsi is ellenem fordult, és immár ketten
vehettek célba, hogy még jobban zavarba hozhassanak. De egy idő
után hozzászoktam, s egyre kevésbé pirultam el, azonban a
kedvükért mégis úgy tettem, mintha még mindig zavarba tudnának
hozni.
– Nem hanyagolhatnánk
a témát? – feszengve érzem Magam a karjai közt, és a lehető
leghamarabb szabadulni szeretnék ebből az intim helyzetből, ám ő
akaratom ellenére is vasmarokkal tart ott.
– Olyan ártatlanul
nézel, azzal a zöld szemeddel. – Szabad kezével végigsimít
arcomon, majd hüvelykujjával többször is végigszántja az alsó
ajkamat. Hol szemembe néz, hol számra vezeti a tekintetét, és ezt
többször is megismétli egymás után, mégse cselekszik. Ettől
szívem egyre hevesebben dobog mellkasomban, mintha ki akarna
szakadni onnan, a gyomrom borsó méretűre zsugorodik, és nem
tudom, hogy mi lesz a következő lépése, de már előre félek
tőle. Arca vészesen közel kerül az enyémhez, ajka szinte súrolja
az enyémet, ám mielőtt megérezhetném számon az övét,
elhúzódik, és hirtelen lecsap. Ám puha ajkai az arcomat érik. –
Menjünk, Picurka!
Esetlenül bólintok,
mert a döbbenettől még mindig nem tudok szóhoz jutni, és hagyom,
hogy kezeinket összekulcsolva maga után húzzon.
ღღღ
Remeg a lábam, liftezik
a gyomrom, a szám kiszáradt, s a torkokban is hatalmas gombóc
keletkezett, ami másodpercről másodperce egyre nagyobb és nagyobb
lesz. Szédülök, a látásom is kezd homályosodni, és kezemmel
kénytelen vagyok valami kapaszkodó után kutatni, mert félő, hogy
bármelyik pillanatban felmondhatja a lábam a szolgálatot, és
összeeshetek. Mindeközben a mellkasom eszeveszett gyorsasággal
emelkedik fel és le, érzem, ahogy minden levegő kiszalad a
tüdőmből, s nem jutok friss oxigénhez, ahogy a pánik egyre
jobban eluralkodik rajtam. A légszomj egyre jobban
fokozódik, és a rettegés végigkúszik gerincemen, ahogy esetlenül
próbálok levegőt venni, de nem megy.
Lélegezz, Korni,
lélegezz!
– Korni, jól vagy? –
hallom meg valahonnan a közelből a hangját. Talán mellett van,
vagy előttem áll, nem tudom, csak azt, hogy a tüdőmben lévő
szorító érzés egyre rosszabb, és bármit megadnék azért, hogy
enyhüljön a kín. – Próbálj meg lélegezni. – Aggodalma
kicseng a szavaiból, ahogy lassan és halkan tagolja Nekem a
szavakat.
Nem megy!
Gyenge szorítást érzek
a kezemen, s valahonnan a távolból bátorító szavai is eljutnak
Hozzám: „Csak egy apró lélegzet kell, Korni, és utána több is
menni fog.”
Arra kényszerítem a
számat, hogy ajkaim elváljanak egymástól, hogy aztán be tudjam
szívni a levegőt. Harcolok azért, hogy belélegezhessek egy kis
oxigént, ami életmentő lenne, de semmi. Olyan érzés ez, mintha
vízben lennék és a levegőm fogytán volna, miközben minden
erőmmel azon vagyok, hogy felússzak a felszínre, ám ahogy elfogy
az összes oxigén, feladom a küzdelmet, és hagyom, hogy a víz
maga alá gyűrjön.
Még egyszer, csak még
egyszer… Érzem, ahogy a levegő bejut a tüdőmbe, és a szorító
fájdalom is enyhülni kezd, ahogy egyre több és több oxigénhez
jutok.
– Hál’ istennek! –
sóhajt fel megkönnyebbülten Áron. – Jól vagy?
Az agyam üvölti az
igent a kérdésre, és azt szajkózza, hogy felejtsük el az
egészet, míg a szívem erősen a nem felé húz, hogy aztán a
kihúzza belőlem az igazat a többi hazugságról is.
– Nem – vallom be, és
sírva a karjaiba omlok, hiszen ha egy könnycsepp is legördül,
akkor azt ezer másik is követ. Izmai megfeszülnek körülöttem,
és olyan védelmezően ölel magához, mintha ezzel az egyetlen
tettével el tudná űzni minden démonomat, és minden fájdalmamra
gyógyírt találna. Ettől csak jobban rám tör a zokogás, de nem
úgy, mint kiskoromban, mikor elestem, és lehorzsoltam a térdem,
vagy megcsípett a méhecske, nem is úgy, mint mikor szurit kaptam,
s haragudtam anyára, amiért elvitt az orvoshoz. Ez ezektől sokkal
fájóbb és mélyről jövőbb volt, mint mikor a szívedet tépik
ki a helyéről, és csak a tátongó űr marad helyette és a kínzó
emlék.
Olyan gyengének és
kicsinek érzem magam, mint egy védtelen kisállat, akin az emberek
csak úgy átgázolnak, s ha kell, még bele is rúgnak, hogy jobban
fájjon annak az ártatlan teremtésnek, aki nem követett el ellenük
semmit, csak egy kis szeretettre vágyott, amit ezúttal se kapott
meg.
– Itt vagyok melletted,
Korni! – suttogja halkan a fülembe, miközben végigsimít a
hajamon, melynek hatására még jobban hozzábújok. Áron pedig
minden szó nélkül fölemel, és a karjába kap, hogy bevigyen
valamelyik szobába. Ahogy átlépi az egyik szoba küszöbét,
ismerős illat csapja meg orromat, és a gyomrom görcsbe rándul, a
szívem pedig összefacsarodik.
Nem hozhat ide!
– Ne! – nyöszörgök
tiltakozva, de ő, mintha ezt meg se hallaná, megy tovább, míg el
nem ér a szoba közepéig. Olyan óvatosan fektet az ágyra, mintha
porcelánból lennek, s elég lenne egy rossz mozdulat ahhoz, hogy
összetörjek. Ahogy megérzem alattam az ágyneműt, szédülni és
émelyegni kezdek, mert mind a párnának, mind a takarónak olyan
illata van, mint Ricsinek, és most nem tudom elviselni. Azok után
nem, hogy megtudtam, mire készült a halála előtt. Hirtelen
felülök, és le akarok mászni az ágyról, hogy elmehessek, hogy
ne érezzem Ricsi parfümjének és tusfürdőjének az aromáját,
de valami megakadályoz benne. Magam sem tudom, hogy mi, talán egy
láthatatlan erő tart vissza, vagy csak egy különös érzés, ami
azt sugallja, hogy itt kell maradnom. Bármi is legyen az,
visszamászom az ágy közepére, majd olyan kicsire kuporodom össze,
amennyire lehetséges, és minden lélegzetvétellel egyre többet
szívok be a szobában terjengő illatból.
– Olyan vagy így, mint
egy elhagyott kiskutya, aki azért húzta ennyire össze magát, mert
fél, hogy újra bántja valaki, és ezt szeretné elkerülni. – Hangja halk, mintha csak magában motyogna, de én mégis hallom. S
bármennyire is furcsa, hogy egy kiskutyához hasonlít, valahol
mélyen legbelül elveszettnek érzem magam, mint aki nem találja a
helyét a világban. Olyan vagyok, akár egy lélek nélküli test,
aki csak úgy van, és tengődik a Földön, akinek már nincs miért
élnie, aki ugyan mindennap felkel, egyetemre megy, mely után egyből
rohan is dolgozni, s hogy egy perc szabadideje se legyen, tanul, mint
valami őrült. Mindezt azért teszi, hogy ne legyen ideje emlékezni,
hogy ne gondoljon szerette elvesztésére. – Min gondolkozol,
Picurka?
– Semmin – suttogom.
– Ugye tudod, hogy
Nekem mindent elmondhatsz? – kérdezi, mire válaszul bólintok, és
lehunyom a szemem, hogy kizárjam a külvilágot, hogy egy olyan
helyen lehessek, ahol Ricsivel vagyok, s minden a legnagyobb rendben
van. Elsőként a megmentésem éjszakája jut eszembe, amikor remegő
testemet tartotta a karjai közt, és próbált nyugtatni, de ezt az
emléket hamar elhessegetem, s hagyom, hogy egy másik vegye át a
helyét, ami boldogabb, és szívesen átélném újra. Ám ez az
illúzió hamar szertefoszlik, és újra a fájdalmas valóságban
találom magam.
– Nap nap után
nélküle… Én beleőrülök a kínba
– Jaj, Korni! – Azonnal mellettem terem, és védelmező karjait szorosan körém
fonja, majd puszit nyom a homlokomra. Nem mond semmilyen nyugtató
szót, ahogy azt az ember elvárná ilyen helyzetben, hanem csak a
kezei közt tart, a hajamat simogatja, s újra és újra puszit lehel
a homlokomra, majd óvatosan az ölébe húz, és lassan ringatni
kezd.
Gyengéd érintése úgy
hat, mint a sav: maróan, pedig Ricsi halála óta senki sem ért
ilyen gyengéden hozzám. Senki sem akart óvó karja közé vonni,
hogy ott aztán nyugalomra leljek, mert a félelem erősebben
dübörgött bennem, és egy rossz lépés elég volt ahhoz, hogy
világgá szaladjak.
– Köszönöm! –
suttogom felé fordulva, s ahelyett, hogy egy „nincs mit”
mormolna rá, halványan elmosolyodik, és újra végigsimít a
hajamon. Várom, hogy elvegye onnan a kezét, vagy elforduljon, de
egyiket sem teszi, csak töretlenül engem néz. Pár perc után sem
húzza el a kezét, és továbbra sem veszi le rólam a tekintetét.
Hirtelen az idő lelassul, belenézek Áron szemébe, ő is az
enyémbe, és semmi épkézláb gondolat nem jut az eszembe, még
csak el sem húzódom, pedig arca egyre közelebb ér az enyémhez, s
ez az a pillanat, amikor megcsókol. Szívesen mondanám, hogy ekkor
elhúzódom tőle, de nem ez történik. Sőt viszonzom a csókját.
Drága Barátnőm!
VálaszTörlésElőször is, ne köszönd, hogy noszogatlak, hiszen ez a barátnők feladata! Főleg, hogy ha egy ilyen szuper történetről és egy tehetséges írópalánta találkozásáról van szó! :)
Másodszor pedig, imádtam a részt! Bár már kaptam belőle ízelítőket, de így együtt alkotott egy egészet. Sajnálom Kornit, amiért ez a szörnyűség történt vele, és nem lehet túl jó, hogy a halott barátjának van egy testvére, akinek hangja és a szemei is őrá emlékeztetik.. bele sem tudok gondolni mennyire szörnyű lehet neki ez az egész.
Nagyon tetszettek Korni és Áron párbeszédei, a fütyis rész (:D) meg az esőtáncos, örülök, hogy ha csak pár pillanat erejéig is, de őszintén tudtak nevetni, mosolyogni.
A végén pedig a csók... nem tudom mit mondjak rá. Persze tudom, hogy nagy a kísértés Korni részéről: Ricsi ágyában, ahol Ricsi illata lengi körül, egy olyan szempárral szemben, mely ugyan olyan, mint Ricsié. Remélem azért, hogy ez nem löki majd még mélyebbre Kornit. De Áron vajon mit gondolhatott? Vagy mit érezhet, hogy ezt tette? Remélem, a későbbiekben kiderül! :)
Sokszor ölellek,
Diana H.
Drága Dia!
TörlésMindig meg fogom köszönni neked, hogy mindig számíthatok rád, és ennyire türelmes vagy a részek érkezése miatt. Nagyon hálás vagyok neked mindenért. Te vagy a legjobb és legkitartóbb olvasóm. Köszönöm ♥
A történetről szerintem már így is sokat mondtam el neked, és kicsit elkényeztettelek az extra részletekkel, de néhány kérdésedre, míg most sem fogsz választ kapni. Sajnálom, majd idővel talán, de addig be kell érned annyi információval, amennyit elcsepegtetek. Áron gondolatai már más tészták. Hogy mit gondolt? Talán azt, hogy végre megkaphatja a lányt, aki után áhítozott? Vagy, hogy kihasználja Korni sebezhetőségét? Bármelyik is az, várnod kell a válaszra.
Egy új feliratkozóra számíts, de elég régen hoztál részt....
VálaszTörlésTudom, és sajnálom, de már fent van. Remélem tetszeni fog :)
Törlés