Drágáim! Nem nagyon szeretnék magyarázkodni a késés miatt, de az elmúlt időszak nehéz volt, és még csak most jön a java. DE készülök egy karácsonyi novellával, ami Korni és Ricsi egyik karácsonyát mutatná be, persze, ha érdekel titeket. Úristen, el se tudom hinni, hogy ennyien írtatok a legutóbbi részhez, ígérem azonnal válaszolok rájuk, csak az én drága barátnőm idegét nem szeretném már tovább húzni. Köszönöm, eszméletlenek vagytok! Nagyon hálás vagyok nektek ♥
Jó olvasást
hozzá mindenkinek, és ne feledjétek, komizni ér ;)
Merci
Molnár Kornélia
Az előttem álló ajtóra
meredek, és hirtelen minden elhatározásom elszáll, de most nem
futamodhatok meg. Ha eddig sikerült leküzdenem az akadályokat,
akkor most is menni fog, és egy randiba még senki se halt bele, nem
igaz? De mi van, ha én leszek az az egy, akinek mégis sikerül?
Bekerülök a legrosszabb randik és Guinness rekordok könyvébe a
„halálos randi” címszóval? Talán még a hírekben is benne
leszek.
Mély levegőt veszek,
kiűzök minden negatív gondolatot a fejemből, míg csak egy
dologra tudok koncentrálni: megcsinálom. Meg tudom csinálni. Mint
valami mantrát mondogatom folyamatosan, csak kár, hogy nem hiszem
el, amit épp bemesélni készülök magamnak. De nézzük a jó
oldalát: még visszafordulhatok.
– Ugye tudod, hogy nem
kell megtenned, ha nem akarod, ha nem állsz még készen rá?
Nem mutatja ki, de látom
rajta, hogy legszívesebben azt a válasz várja tőlem, hogy menjünk
haza, mert még időre van szükségem, mert az elmúlt egy hónap
nem volt elég, hogy teljesen összeszedjem magam, legalábbis
annyira nem, hogy randizzak is. Kis lépésekben haladtam, talán túl
kicsikben is, de sikerült félretennem a makacsságomat, és egy
ideje már hetente kétszer járok a pszichológushoz. Azt hittem,
hogy elején nehéz lesz beszélni az évek alatt ki nem mondott és
elfojtott érzéseimről, gondjaimról, de meglepő módon ömlöttek
belőlem a szavak. Minden terápia után egyre kevésbé éreztem a
vállamra nehezedő súlyokat, s így visszagondolva azokra, csak egy
rossz álomnak tűnnek, amiből végre felébredtem. A múltat is
kezdem elengedni, kivéve egy részét, mert bárki, bármit mond,
nekem még mindig szükségem van rá, és hinni akarom, hogy egy nap
újra találkozunk. Butaság tudom, de jelenleg ez tart életben,
miatta lélegzem.
A rémálmaim ugyan nem
múltak el teljesen, mégis vannak éjszakák, amikor nem
verejtékezve és a könnyimmel küszködve riadok fel, és ez
haladás a korábbi három-négy óra alváshoz képest. Azonban még
mindig félek álomra hajtani a fejem, mert sosem tudom, hogy nyugodt
vagy rémálommal teli éjszaka vár rám…
– Nem akarok többé
félni – jelentem ki határozottan, s mielőtt minden bátorságom
elszállna, vagy Pongó lebeszélhetne, bemegyek a kávézóba. A
frissen pörkölt kávé illata megcsapja az orromat, és a halk
nesz, amit a vendégek beszélgetése szolgál, kicsit megnyugtat, s
ha nem lenne gyomorgörcsöm, nem izzadna a tenyerem, és nem érezném
úgy, hogy bármelyik pillanatban pánikrohamot kaphatok, és belső
hangom nem buzdítana arra, hogy meneküljek, míg tudok, akkor egy
baráti találkozóknak mondanám a randit. Nem pedig az egyik
legnagyobb félelmem leküzdésének, vagy legalábbis annak
látszatának.
Tekintetem végigvezetem
a vendégeken, néhányat jobban megnézek, mint kéne, míg
pillantásom össze nem akad a randipartneremmel, aki a helyiség
legeldugodtabb, legcsendesebb zugában ül, és csak rám vár.
Éjfekete haja rendezetlenül, kócosan az ég felé meredezik,
amolyan most keltem fel és most basztam egy jót keverékeként,
sötétbarna, szinte már fekete szeme megrémít, és a
farkasvigyora, amivel megajándékoz menekülésre késztet. Egy
lépést hátrálok, és valakinek a mellkasába ütközöm, de nem
ijedek meg, mert tudom, hogy ki az illető, aki árnyékként követ.
– Egy sok szerencsét
ölelést kaphatok? – nézek fel rá a lehető legártatlanabbul
ezzel leplezve a félelmem és a menekülési vágyam.
Ajkai mosolyra görbülnek,
és habozás nélkül a karjaiba von, amitől egy szempillantás
alatt megnyugszom, s újra biztonságban érzem magam, még ha csak
pár perc erejéig is tart. Fejem mellkasába fúrom, és olyan
görcsösen kapaszkodom belé, olyan erősen szorítom magamhoz a
pólójánál fogva, hogy még ujjaim is elfehérednek, és a
közöttünk levegő kiszorul, s egy fűszál se férne el köztünk.
Nem akarom elengedni.
– Korni – lágyan
ejti ki a nevem, miközben gyengéden eltol magától, és az arcomat
két keze közé fogja. – Nem halsz bele, ha mégis viszek virágot
a sírodra.
Szúrós szemmel
pillantok rá, s ahelyett, hogy megsértődnék beszólásán, a
lehető legodanemillőbb választ adom rá:
– Utálom a virágot –
morgom.
Válaszomon elneveti
magát, s engesztelésül, amiért ezt az apró – szerintem igenis
fontos – tényt elfelejtette, homlokon puszil. Szeretetteljes
gesztusától melegség járja át a testem, és legszívesebben arra
kérném, hogy védelmező báty módjára kergesse el az idegent, s
randizzon velem.
– Akkor a kedvenc
fagyidból kapsz három gömbbel a randi után. – Próbálja
orvosolni az előző botlását egy jobb ajánlattal, ami valljuk be
ezerszer jobban hangzik, mint a virág, és még ehető is.
– De azt nem tudom
megenni, ha meghalok! – sóhajtok fel elkeseredetten, és az
ajkaimat is lebiggyesztem, mint egy kisgyerek, aki nem kapott a
kedvenc édességéből, s ezért most duzzog.
– Mert a virágot igen?
Hogy jön ide virág?
Értetlenül nézek rá,
és próbálom megfejteni, hogy a jeges finomságnak és annak a
dudvának mi közé egymáshoz, de első nekifutásra nem járok
sikerrel, mert a férfi agy rejtelme kifog rajtam. Aztán mégis
leesik, hogy mire gondol.
– Hát, ha virág
marcipánból van, vagy esetleg valamilyen állat vagy, aki szereti
azt a szart, akkor… – Felhúzott szemöldökkel mered rám –
akár egy tanár, mint akinek rosszat mondott a diákja felelés
közben –, miközben próbálja megőrizni a szigorú, ezt te sem
gondoltad komolyan nézését, de a szeme sarkában összefutó
nevetőráncai elárulják, hogy szórakoztatja az eszmefuttatásom.
– Most mi van?
– Semmi – mosolyodik
el. – Ugye tudod, hogy szeretlek.
– Én is szeretlek –
motyogom, és hirtelen megfagy körülöttünk a levegő. Na, nem
azért, mert hirtelen klímaváltozás állt be, és a hőmérséklet
megváltozott, mert hideg lett, hanem a szavak miatt, amiket
kiejtettem a számon. Amik nemcsak Pongót, de engem is lesokkoltak.
De nem a jelentése miatt, hiszen ő is tudja, hogy érzek iránta,
hanem leginkább azért, mert hangosan is kimondtam.
Nem mond semmit, pedig
látom rajta, hogy megannyi gondolat cikázik egyszerre az agyában,
s nem tudja, hogy melyikkel kezdje, mert mindegyik az elsőbbségért
versenyez. De az is lehet, hogy azért nem szól semmit, mert fél az
esetleg szóba kerülő dolgok miatt.
– Korni.
Kérlek, ne!
– Jobb lesz, ha megyek,
mert már biztos régóta vár rám.
Idegességemben a számat
kezdem el rágcsálni, és ficánkolni kezdek, mert az eddig
megnyugtató közelsége, most már feszélyez. Amilyen gyorsan csak
tudom, megszakítok vele minden testi kontaktust, és hátat fordítok
neki, de nem bírom ki, hogy ne forduljak meg egy pillanat erejéig.
Ó, bár ne tettem volna! A köztünk lévő légkör feszülté
válik, és olyan bánatosan, olyan keserűen néz rám, hogy a
szívem is belesajdul. Tudom, hogy az előbbi gyors menekülésem
ennek az oka, amiért magát okolja, és amiért egy kicsit
távolságtartó lesz velem szemben. De ezt nem hagyhatom!
– Pongó, sajnálom, hogy
neked kellett pátyolgatni, a víz felett tartani, nehogy
elsüllyedjek, és hogy egy pillanatra sem hagyhattál magamra,
nehogy hülyeséget csináljak, nehogy kárt tegyek magamban.
Vigyáztál rám, pedig nem érdemeltem meg, mert míg az
önsajnálatommal foglalkoztam, addig téged kizártalak, nem
beszéltem hozzád, egyszer sem kérdeztem meg, hogy hogy vagy.
Sajnálom, hogy ilyen borzalmas barát vagyok.
– Nem vagy az, Kicsi
lány. Szükséged volt rám, és én melletted álltam. Ilyen
egyszerű. – Úgy mondja, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga, pedig nem mindenki tenné ezt meg a
másikért, hiába mondja azt, hogy tűzbe mennék érted.
– De… –
ellenkeznék, azonban ő közbevág.
– Korni – néz rám
úgy, mint egy mérges apuka az engedetlen gyerekére. – Eszedbe ne
jusson!
– Köszönöm.
– Mit köszönöm? –
kérdezi pimasz mosollyal az arcán, és próbál úgy tenni, mintha
nem tudná, de csak azért, hogy tőlem hallhassa. Na, abból nem
eszik!
– Szia, Pongó! – Egy
cuppanós puszit nyomok az arcára, és már ott sem vagyok.
ღღღ
Próbáltam kikapcsolni a
vészjelzőket, de minél több időt töltöttem vele, minél többet
beszéltünk, annál inkább késztetést éreztem a lelépésre,
olyan angolos távozás formájában. S nem a randi elején
bekövetkezett kínos csendek és a kerülendő témák miatt, hanem
rossz érzésem volt vele kapcsolatban, amit nem tudtam hová tenni,
és ami nem hagyott nyugni egy percre sem. A fejemben már kész
összeesküvés elméleteket gyártottam, hogy mit csinálna velem,
mi a célja, mit akar elérni, sőt még az elrablásom is eszembe
jutott, megannyi rémkép mellett. Valami nem stimmel vele, de nem
tudom, hogy mi. Pedig míg csak online, írásban kommunikáltunk
egymással, minden olyan könnyűnek, gördülékenynek tűnt, mintha
tényleg ismernék egymást egy ideje, de ahogy élőben
szembetaláltam magam vele, valami megváltozott, és nem jó
értelemben. Bevallom őszintén, először azt hittem, hogy Pongóval
beszélek, mert elég sok egyezést fedeztem fel az ő és Martin
történetei között, ugyanakkor megannyi dolog el is tért. Egyből
rákérdeztem a dologra Pongónál, aki természetesen mindent
tagadott, és ezt addig nem hittem el neki, míg nem ülte mellettem
végig a beszélgetést úgy, hogy semmilyen kütyü sem volt a keze
ügyében.
– Valamit el kell
mondanom. – A kezében tartott bögrét az asztalra helyezi.
– Pongó vett rá, hogy
találkozzunk, igaz? – improvizálok, mintha már a találkozásunk
elejétől fogva tudnám, hogy Pongó keze van a dologban.
– Hogy jöttél rá? –
Mi?!
Próbálom palástolni
meglepettségemet, és valami hihető magyarázatot kitalálni, amit
ő is elhisz.
– Túl nyugodtan ül
ott – nevetek fel. – Ha nem ismerne, akkor le sem venné rólunk
a szemét, a tekintetével felnyársalna téged, s ha akár egy rossz
mozdulatot is tennél, azonnal ugrana, hogy megfojtson.
– Nagyon véd téged –
mosolyodik el melegen, de tekintete valami másról árulkodik,
mégpedig a féltékenységről. Vagy talán haragról?
– Tudod, nekem ő
olyan, mintha a bátyám lenne, és ő is a húgaként tekint rám,
ezért ilyen. Ezért akar mindentől, még a széltől is megóvni.
Olykor ezt túlzásba is viszi, és ilyenkor felidegesít, de tudom,
hogy csak szeretetből teszi.
Mint ahogy az elmúlt
hónapokban is. Végig mellettem volt, amikor senki más nem,
tartotta bennem a lelket, és sosem hagyta, hogy hülyeséget
csinálják vagy kárt tegyek magamban. Amikor mindkettőnknek szünet
volt a két órája között, azonnal hívott, és arról
érdeklődött, hogy ettem-e már aznap valamit. Ha nem, akkor
skype-on keresztül újrahívott, és addig nem hagyott békén,
addig beszélt lyukat a hasamba, míg nem látta a saját szemével,
hogy legalább egy szendvicset megettem. A „nem vagyok éhes”
kifogás nem létezett számára, de ilyenkor szerencsémre egy
almával is beérte, de a következő órában megint zaklatott.
Idegesítően kitartó tudott lenni, de nem annyira, mint én, amikor
miattam nem akart elmenni a kedvenc bandája koncertjére.
Hajthatatlan és makacs volt, én meg a fejembe vettem, hogy ha
törik, ha szakad, ő akkor is ott fog tombolni a közönség
soraiban. Még akkor is, ha emiatt több napig veszekszünk vagy nem
szólunk egymáshoz. Makacsul ragaszkodott az elképzeléséhez, hogy
ő márpedig hazajön hozzám, de én vitába szálltam vele. Mivel
tudtam, hogy az ész érvekre nem fog hallgatni, ezért alattomos
módszerhez kellett folyamodnom, amit ugyan nem szívesen tettem meg,
de kénytelen voltam. Megérdemelte a pihenést, ahogy azt is, hogy
egy hétvégén át ne kelljen a gardedámomat játszania. Éppen
ezért fenyegettem meg azzal, ha nem megy el a koncertre, egy hétig
nem fog enni. Óriási patália lett belőle, én ordítottam, ő
üvöltött, hogy nem vagyok normális, de a végén csak belement a
koncertbe, viszont feltételhez kötötte: ha ő ott fog tombolni és
berekedésig énekelni, akkor nekem egy vasárnapi ebéd fogásait
kell elfogyasztanom a felügyelete alatt, és a desszertet sem
hagyhatom ki. Beleegyeztem – bár a gyomrom már borsó nagyságúra
zsugorodott, s csak gyerekadagokat tudtam megenni –, mert bármit
megtettem volna azért, hogy legalább egy hétvégéje olyan legyen,
mint Ricsi halála előtt. Énmentes.
– Igen, Pongó már
csak ilyen. Mindent megtesz azokért, akiket szeret.
Az említett srác felé
fordul, aki épp ebben a pillanatban emeli fel a fejét az éppen
olvasott könyvből, és a tekintetük összevillan. Néma
kommunikációt folytatnak le egymás között, Pongó felhúzott
szemöldökkel pillant hol rám, hol randipartneremre, amire Martin
bólint egyet. Barátom szélesen elvigyorodik terve sikerén, és
büszkén kihúzza magát, majd egy kacsintással lezárja a köztük
folyó beszélgetést. Azonban Martin továbbra is őt figyeli, és
nem szándékozik újra felém nézni.
– Mesélj róla! –
Kérésemre hallatán zavartan fordul felém, és értetlenül pislog
rám ezzel sugallva, hogy nem hallotta a kérdést. – Milyen az a
Pongó, akit te ismersz? – teszem fel újra a kérdést.
Hiába ismerem őt
gimnázium óta, én mégis máshogy ismerem őt, mint a szaktársai.
Velük szemben nem bátyáskodó, nem ugrana kérdés nélkül, ha az
éjszaka közepén zaklatva hívnák fel, és még oly’ sok mindent
nem tenne meg értük, amit értem igen. Azt hiszem, a mi
kapcsolatunk sokkal több, mint szimpla barátság, viszont kevesebb
is, mint szerelem. Valahol a kettő között van, és azok, akik nem
ismernek minket, a mézesheteiben járó szerelmespárnak gondolnak,
pedig az igazság sokkal bonyolultabb. Ő az egyetlen férfi, akit
Ricsi halála óta megtűrök magam mellett, akitől nem menekülök
el sírva, akinek hagyom, hogy a közelemben legyen, hogy
hozzámérjen. Bár néha még így is megijedek tőle, és nem úgy
reagálok a dolgokra, ahogy kéne, de ilyenkor, ha nem is mondom ki
hangosan, szükségem van rá, sokkal jobban, mint azt gondolná. Ő
az, aki mindig visszahoz a sötétségből, aki megment a mélybe
zuhanástól, ő az én szőke angyalom fehér szárnyakkal.
Mire észbe kapok, hogy
figyelnem kéne rá, és nem a gondolataimba merülni, már késő,
már rég elvesztem a fonalat. S hogy ez ne tűnjön fel neki, néha
bólintok egyet, vagy egyetértően hümmögök. S ha bármit is
visszakérdezne, nem tudnék rá felelni.
– Na, sokkal másabb? –
Érdeklődve néz rám, és én kétségbe esem. Nem tudom, hogy mit
válaszoljak a kérdésére, mert ha igent mondok, akkor valószínűleg
rákérdeztünk, hogy miben másabb velem, mint velük. Viszont, ha
nemet mondok, akkor meg lehet, hogy nekem kell majd Pongóról
mesélnem, és ha valamelyik tulajdonság nem egyezik, akkor
lebuktam. Patthelyzet. Azt kéne mondanom, hogy talán, hogy döntse
el ő, melyikre célzok. – Nagyon csendben vagy.
– Ó, csak gondolkozom.
Annyi mindent meséltél róla… – Függve hagyom a mondatot, és
magamban azon imádkozom, hogy ne kelljen befejeztem, mert fogalmam
sincs, hogy folytatnám.
– Ellenben vele, aki
elfelejtette velünk megosztani, hogy egy ilyen kincset rejteget. Ha
ezt a srácok megtudják… – Tekintetét végigvezeti rajtam, ám
ezúttal nem úgy, mint mielőtt leültem elé, sokkal vágyakozóbban,
sokkal éhesebben. Nyelvét kidugja, és megnedvesíti kiszáradtnak
vélt ajkait. Remegni kezdek. – Csak azt nem értem, hogy miért
nem akar osztozni rajtad.
Pongó, kérlek, ments
meg tőle!
Zavartan elmosolyodok, és
próbálok úgy tenni, mintha én sem érteném az okát, amikor
legszívesebben Pongóhoz rohannék menedékért, akár a
bújócska-fogócskában. Ő lenne a ház, és Martin, a fogó nem
kaphatna el.
Nyugodj meg, Korni,
mindjárt vége.
Hirtelen nedves ajkak
érintését érzem meg nyakamon, amitől megdermedek, és csak
remélni tudom, hogy nem ő az. Szememet erősen összeszorítom, és
várom, hogy támadóm abbahagyja a nyakam kínzását, ami
legnagyobb szerencsémre szinte azonnal bekövetkezik.
– Hagyj békén! –
Hangom olyan halk, hogy még én se hallom, de támadóm valami csoda
folytán igen.
– Csak én vagyok az,
Korni. – Legszívesebben elsírnám magam, és addig püfölném
egy párnával, amíg tollak nem állnak ki a füléből és a
szájából.
– Én… Ki kell mennem
a mosdóba. – Szinte fellököm a széket, úgy pattanok fel a
helyemről, és gondolkozás nélkül a kávézó titkos zugába
menekülök. Illetve csak szeretnék, mert valaki a csuklómnál
fogva magára ránt. Szorosan magához ölel, és hátamat simogatva
próbálja reszkető testemet megnyugtatni, de én eltolom magamtól.
– Többet ne csinálj
ilyet! – Dühösen a mellkasára csapok, és az ajkamba kell
harapnom, hogy ne zokogjak fel. – Idióta! – Még egyet ráütök,
majd újra és újra találkozik apró öklöm az ő izmos
felsőtestével. Nem állít meg, ahogy más esetben tenné, inkább
hagyja, hogy így vezessem le a rám tört félelmet. – Utállak! –
Egy utolsót még ráverek, és megnyugszom.
– Sajnálom. Nem hittem
volna, hogy ennyire megijesztettelek – bűnbánóan néz rám. –
Túl sok lenne, ha most megölelnélek? Csak azért, mert még mindig
remegsz, és így talán megnyugodnál. – Kérdése után azonnal
magyarázkodni, s mint egy szerelmes tinédzser zavarában megvakarja
a tarkóját. Olyan aranyos így.
– Annak ellenére, hogy
egy idióta barom voltál, amiért így rám hoztad a frászt,
örülnék neki, mert jelenleg csak mellett érzem magam
biztonságban. – Mellkasába fúrom a fejem, és kicsit ficánkolok
a karja közt, de csak addig, míg kényelmes pózt nem találok. Pár
másodperccel kell csupán eltelnie, és újra azt a biztonságot
érzem az ölelésében, mint a randi előtt, és ez hihetetlenül
megnyugtat. – Velem aludnál, mert félek, hogy megint rémálmom
lesz, és ha te velem vagy, akkor talán nem.
Ha most nem bújnék
hozzá ennyire szorosan, akkor az ujjaimat tördelném, s úgy várnám
a válaszát.
– Ezt kérned sem kell,
Kicsi lány. – Hajamba puszil, és szeretetteljes gesztusától
melegség járja át a testem, majd gyengéden eltol magától, és
ujjainkat összefűzi. Hiányérzetem támad, amiért már nem ölel
magához, de a tudat, hogy este megint hozzá bújhatok, és a karjai
közt aludhatok el, megnyugtat, s talán még a rémálmomat is elűzi
legalább egy estére.
– Most már megkapom a
megérdemelt fagyi adagomat? – motyogom mellkasába.
Mély, öblös nevetés
szakad fel belőle, érzem, ahogy a teste rázkódik, de a világ
összes kincséért se néznék most fel rá.
– Akár a dupláját
is, Pillangó. – Elmosolyodom a becézésen, ám az ő szájából
valahogy furán hangzik a pillangó szó, de ennek ellenére tetszik,
és egy kicsit olyan érzést is kelt bennem, mintha ő mondaná. –
Na, gyere!
Csendben sétálunk kézen
fogva a legközelebbi fagyizóhoz, s míg ő a gondolataiba merül,
addig én a zöldbe borult természetet figyelem. Olyan megnyugtató
hallgatni a madarak csicsergését, a gyerekek nevetését, akik a
szabadban rohangálnak, és próbálják elkapni a másikat.
Megmosolyogtat a látványuk, és ha tehetném, akkor csak nézném
őket, hogy milyen boldogok, milyen gondtalanok, milyen tudatlanok,
hogy még semmit se tudnak a kegyetlen életről, ami bármelyik
pillanatba a feje tetejére állíthatja a gondosan kiépített
világukat. Irigylem őket ezért.
Szeretem a tavaszt, noha
mindjárt beköszönt a nyár, mert mindig az új esélyt, egy új
időszámítás kezdetét juttatja eszembe, míg másoknak ez az új
év első napja, amikor be nem tartandó fogadalmakat kötnek, hiszen
mit ér január elseje ezek nélkül?
– Miért nem vetted fel
a telefont? – Már megint ez a kérdés. Nem unják még?
Ha nem a pszichológusom
zargat folyton ezzel a kérdést, akkor ő, azonban én mindig
kitérek a válaszadás elől, és másfelé terelem a témát, hogy
még véletlenül se arról kelljen beszélnem. S minden alkalommal
én kerekedek felül, és a témát is hanyagoljuk pár napig. De
Pongóval most az egyszer kivételt teszek, és elmondom neki az
igazat.
– Sokat gondolkoztam
rajta, és mindig a csapdát, a hátsó szándékát kerestem, mert
olyan hihetetlennek tűnik, amiket mondott, már amennyit hallottam,
mielőtt kinyomtam a telefont. Amit jogosan tettem, csak úgy mondom.
– Gyerekes vagy –
jegyzi meg.
– Inkább makacs –
javítom ki.
– Beszéltem vele,
Korni… – Hangja komollyá válik, amitől gyomrom görcsbe
rándul. Beszélt vele? Mégis mikor? – Szeretné rendbe hozni a
kapcsolatotokat, és örülne neki, ha vele töltenéd a nyarad.
Megdermedek, és nem
akarok hinni, amit az előbb hallottam, mert kizárt, hogy ezt az én
nővérem mondta. Az a Lídia, akit én ismerek, mindent megtesz,
távol tartson az életétől és a barátaitól. Mindent bevet a
célja érdekében, és amit Pongó mondott, az teljes ellentéte
Lídia irányelvének. Bár az igazat megvallva kíváncsi vagyok rá,
hogy milyen hazugságokat terjesztett rólam, de legjobban az
érdekel, hogy mi van vele. Mert hiába rossz a viszonyunk, hiába
nem beszélünk egymással, hiába utál ok nélkül, attól ő még
a nővérem, aki hiányzik. Hiányzik az a szoros testvéri
kapcsolat, ami régen köztünk volt, amikor mindent meg tudtunk
beszélni a másikkal, amikor szombat esténként filmmaratonokat
tartottunk, és az összes fellelhető édességet magunkba tömtük,
amikor egy pasi, egy szerelem nem állhatott közénk.
Valószínűleg a bennem
lakozó dac miatt nem vettem a telefont egyszer sem, amikor az elmúlt
hónapban keresett, mert egy részem – jó nagy részem – azt
akarja, hogy személyesen jöjjön ide, és ne telefonon keresztül
beszéljük meg a dolgokat.
– Elhiszed, amit
mondott? – érdeklődöm.
– Őszintének tűnt,
és hallottam a hangján a megbánást, a reményt, hogy én hátha
rá tudlak venni a közös nyárra.
– Szerinted el kéne
mennem, igaz? – szűröm le a ki nem mondott szavait, amiket hiába
tart magában, ismerem már annyira, hogy tudjam, mire gondol
ilyenkor.
– Unalmas lesz nélküled
a nyár, de menned kell – mosolyodik el – Amúgy jobb lesz, ha
most szépen hazamész, és összepakolsz, mert három óra múlva
megy a vonatod. – Ezzel elengedi a kezem, s mint aki jól végezte
dolgát elsétál.
– Mi?! Pongó, azonnal
állj meg! Nem hallod?
ღღღ
Így történt hát, hogy
a vonat indulása előtt húsz perccel az állomáson állok, és
olyan szorosan ölelem magamhoz, mintha ezáltal összeragadhatnánk,
és nem kéne őt itt hagynom egy örökkévalóságig tűnő időre.
De furcsamód nyugodt vagyok, és valami megmagyarázhatatlan okból
kifolyólag úgy érzem, hogy ez a helyes döntés, hogy el kell
mennem. Talpra kell állnom, és az nem fog menni, ha továbbra is
Szegeden maradok. Kénytelenek leszünk elengedni a másikat, és
hagyni, hogy a saját életét élje.
– Te vagy a legjobb barátom, a
megmentőm, a családom, és mindig is te voltál és leszel az én
szőke őrangyalom fehér szárnyakkal. Nagyon szeretlek, és itt az
ideje, hogy elengedjelek. Ezentúl nem kell mindent eldobnod, és
hanyatt homlok rohannod, hogy megments, hogy összeszedd a romjaimat.
Ha megint széthullok, akkor ezt magam is meg fogom oldani.
Legalábbis remélem, ha jól fejbe kell kólintani, te leszel az
első, akit hívok, hogy megtegye. – Érzem, hogy könnyes a
szemem, de nem sírok. Nem sírhatok, mert ez nem a vég kezdete, nem
veszítem őt el, mert mindig mellettem lesz, s ahogy eddig is,
ezután is számíthatok rá.
– Vigyázz magadra! – szólal meg
Pongó. – És ha szükséged van rám hívj, és én azonnal ott
leszek.
– Szeretlek – suttogom.
– Én is szeretlek, Pillangó.
Drága Barátnőm!
VálaszTörlésSokáig várattál, de mindig enyhíted kicsit az elvonási tüneteimet.
Szuper részt alkottál!! Imádom, hogy mindig figyelsz arra, hogy részletesen és minél precízebben leírd az szereplők érzéseit, így igazán könnyű az olvasónak azonosulni a karakterekkel. Pongót egyre jobban szeretem, és azért én úgy érzem, hogy ő nem csak barátként tekint Kornira. Főleg, hogy Korni halálosan biztos benne, hogy húgaként kezeli őt (lásd Martinnal való beszélgetése). De azért én még mindig Áron párti vagyok, ettől nehéz lesz eltántorítanod, de nem lehetetlen. :P
A búcsúzkodós vége nagyon aranyos lett, szinte láttam magam előtt őket. :)
Remélem, Korni és Lídia kapcsolata javulni fog így, hogy újra együtt töltenek majd egy kis időt, s ez miatt újabb izgalmakra számítok! :3 :D
Izgatottan várom a következő részt! Továbbra se foglak békén hagyni, bocsi! :D
Hű Olvasód és Barátnőd,
Diana H. <3
Drága Barátnőm!
TörlésHaha, lopom a megszólítást!
Mindig igyekszem enyhíteni az elvonási tüneteidet, mert nem hagyhatom, hogy az első számú rajongóm, jobb kezem, legnagyobb támogatóm és barátnőm pont emiatt kerüljön elvonókúrára.
Köszönöm ♥ Szavakkal el se tudom mondani, hogy ez mit jelent! Igyekszem ezzel, bár néha attól félek, hogy túl sok a leírásom, és unalmassá vagy esetleg vontatottá válik tőle a történet.
Már vártam a pillanatot, hogy mikor kezded el imádni Pongót. Bár nálam nem hiszem, hogy jobban is szeretni fogod :D Azt, hogy Pongó valójában mit érez Korni iránt, majdhogynem az epilógusig nem fogod megtudni. Lehet, hogy ő is csak testvérként tekint Kornira, de az is lehet, hogy ez már régen több kettejük között, csak még nem jöttek rá, vagy mert Ricsi miatt nem lehettek együtt. De tessék szépen elpártolni Árontól. Őt ne szeresd xD
Hogy javul e a kapcsolatuk, azt hamarosan megtudod, mert mint már mondtam neked, Lídia a következő részben feltűnik :3
Remélem is, hogy nem fogsz békén hagyni :* ♥
megmondom őszintén ez az egyik kedvenc történetem és önző okokból csak azt szeretném hogy pongó és korni egy pár legyen remélem te is így vagy ezzel és megadod nekünk amire szükségünk van
VálaszTörlésKöszönöm <3 <3 Pongó és Korni későbbi kapcsolatával kicsit gondba vagyok, mert nem tudom eldönteni, hogy ő, vagy pedig a későbbiekben megjelenő pasi mellett találja meg a boldogságot. Ezen agyalok a legtöbbet, és nem tudom eldönteni. Remélhetőleg a történet végére sikerül :D
TörlésAzta rohadt nayon jó....hamarabb kellet volna irnom.....imádom.....várom a kövit :)
VálaszTörlésKöszönöm ♥ Már kint van :)
TörlésSzia :)
VálaszTörlésNemrég találtam rá a történetedre, és azonnal annyira ráfüggtem, hogy alig egy délelőtt alatt ki is olvastam mind a hét fejezetet. Nagyon érdekes és egyedi történetről van szó, és meg kell mondjam, nagyon régen olvastam ilyen jó romantikus történetet, mint a tiéd. :) Olyan hitelesen mutatod be Korni érzelmeit, hogy az ember könnyedén bele tudja magát képzelni a helyzetébe, és ez nem kis teljesítmény. :) Nekem a kedvenc jelenetem a pszichológusos rész volt, hiszen én magam is pszichológusnak készülök, imádtam, ahogyan megírtad, és ahogyan bemutattad Korni érzéseit. :) És külön pluszpont jár azért, hogy Magyarországon játszódik a történet. :)
Szóval nagyon imádom, és lett egy új feliratkozód a személyemben. Siess a következő fejezettel :)
ölel: Hanne
Drága!
TörlésÚristen! Hihetetlenül jól esnek a szavaid. Megnémultam tőlük. Komolyan. Nem is tudom, hogy most mit is válaszoljak rá neked, pedig ha írásról van szó, akkor a szavak embere vagyok. De úgy tűnik, most elhagytak a szavak.
Pszichológusnak? Sok sikert hozzá! Mostanában én is elgondolkoztam rajta, hogy talán pályát tévesztettem :D
Köszönöm ♥ Végre kint van, és mostantól megemberelem magam, és hetente, nagyon max két hetente részt hozni. Remélem sikerül is ^^