Extra játszma

Drágáim! Végre megjöttem a megígért különleges fejezettel. Igaz kicsit sokat kellett várni rá, de összejöttek a dolgok, és elég sokat kellett tanulnom az utóbbi időben. A részhez elejéhez szándékosan nem írtam oda, hogy kinek a szemszöge. De annyi biztos, hogy a kávézós látogatói ;) Szeretném megköszönöm az előző részhez érkezett kommenteket. Nagyon hálás vagyok nektek ♥ S ezt a részt szeretném két drága barátnőmnek ajánlani: Dorinának, Diának. Lányok, remélem minden elképzeléseteknek megfelel.

Merci

Az ajtófélfának dőlve figyelem őt, ahogy az ölében lévő albumot lapozgatja, miközben mindenegyes kép láttán más és más érzelmet ölt fel arca. Némelyik fotó megmosolyogtatja, vagy éppen megnevetteti, de az is előfordul, hogy halkan motyog valamit, amit ugyan nem értek, de az arcára kiült vigyor mindent elárul, ahogy a szemében lévő csillogás is. Boldog. S ezt a boldogságot pusztán néhány kép idézte elő nála. Kár, hogy ezekből egyet se mutatott meg nekünk, ahogy azt is sajnálom, hogy semmit se mesél a családjáról. Bár annyit biztosan tudok, hogy nincs testvére, és a szüleivel is jó kapcsolatot ápol, s ha nem lenne ilyen nagy távolság köztük, akkor gyakrabban meglátogatná őket. Habár nem mondta, én mégis látom rajta, hogy más oka is van annak, amiért ilyen ritkán megy haza a családjához, amit még előttünk is rejteget, csak nem értem miért, amikor tudja, hogy nekünk bármit elmondhat, hogy bármiben számíthat ránk. Ennek ellenére ő mégsem bízik bennünk annyira, hogy megossza velünk azt, ami a szívét nyomja. Talán sose tudjuk meg, talán egyszer kiderül, de ha az érzésem nem csal, akkor Lídia titka mindent meg fog változtatni, csak azt nem tudom, hogy pozitív vagy negatív irányba. De mi van, ha még nem állunk készen rá, hogy felfedje előttünk? Ha túl fájdalmas lenne hallani?

Fejem oldalra biccentem, s így nézem tovább Lídiát halvány mosollyal az arcomon ahelyett, hogy utána járnék a titkának azzal, hogy mögé osonnék, és meglesném, hogy mit rejt az album, ami már annyira csikarja a fantáziám. Vajon mi lehet az? Mocskos? Vagy szaftos? Mennyire változtatja meg a róla kialakított képet? Mit jelentene ez ránk nézve? Biztos, hogy tudni akarom?

– De jó lenne újra látni! Annyira hiányzol... – sóhajt fel, miközben végigsimít egy fényképen. Bár nem látom az illetőt, mégis ezzel az apró cselekedetével elárulja, hogy mennyire fontos a számára. – Miért kellett megismerned? Mondd meg, miért? – hangja kicsit megremeg, s mielőtt az érzelmek jobban eluralkodhatnának rajta, a következő oldalra hajt, ám ahogy meglátja azt a képet, az arcán lévő görbe vonal megszűnik létezni, ahogy érzelmek is egy pillanat alatt tűnnek el, s helyettük mérhetetlen fájdalom és a bánat ül ki.

A szívem összeszorul, ahogy így látom őt, mégse tudok megmozdulni, hogy odamenjek hozzá, s a karjaimba zárva kisírhassa magát. Pedig csak az első lépést kéne megtennem, utána a többi jönne magától. Ennek ellenére nem tudok mást tenni, mint őt figyelni, ahogy óvatosan végighúzza a kezét a képen, miközben az ajkába harap, és egy mély lélegzet kíséretében lehunyja szemét. Fogalmam sincs, hogy milyen gondolatok futhatnak át az agyán, de látom rajta, hogy nem áll messze a sírástól, hogy pár másodperc múlva zokogva fog a földre esni, s míg valaki nem nyugtatja meg, addig fognak folyni a könnyei.

Erőt véve magamon, s mielőtt kibuggyanhatna az első könnycsepp, nem lépem át a küszöböt, még csak meg se ölelem, inkább egy torokköszörüléssel hívom magamra a figyelmét, ám ez fel se tűnik neki.

– Lídia – szólalok meg végül. – Mindjárt kész a híres almás-vaníliapudingos és banános-nutellás palacsinta.

Ijedten kapja rám a tekintetét, ami már fátyolos, ám ő mégis egy pillanat alatt felölti a már jól ismert énjét, s mintha az előbb nem állt volna közel a síráshoz, úgy válaszol.

– Máris megyek – mosolyodik el, majd a még mindig ölében heverő albumot, egy gyors mozdulattal a párna alá rejti, és én úgy teszek, mintha semmit se láttam volna, mintha dédelgetett titka biztonságban lenne, pedig nincs. Jobban mondva már nincs. – Ugye, nem mérgező?

Kérdésen muszáj elnevetnem, hiszen ő még nem tudja, hogy milyen finomságot fog hamarosan megkóstolni, s hogy az ízlelőbimbói a paradicsomban fogják magukat érezni, ahova minden étkezéskor visszavágynak majd.

– Akkor már nem élnék – mondom viccelődve.

– A múltkori után a legrosszabb esetben is csak ételmérgezést kapsz – nevet fel.

– Hé! – háborodom fel. – A bundás kenyér igenis finom nutellával és szalámival a tetején.

– Akkor igen, ha hasmenéssel otthon akarsz maradni.

– Csak nem így lógtál a suliból? – érdeklődöm – Előadtad, hogy a wc-n görnyedsz, miközben magadban azon röhögtél, hogy a szüleid ezt beveszik?

S ahogy felteszem a kérdést, megjelenik előttem a kép, amin a tizenéves Lídia azon erőlködik, hogy élethűen eljátszhassa a hasmenést. Ahogy a hangokat már profin utánozza, ahogy sikerült elérnie, hogy a feje piros legyen az erőlködéstől, miközben majd’ megpukkad a nevetéstől, hogy már megint sikerült átvernie a szüleit, s hogy megint nem kell suliba mennie.

– Nem volt szükségem ilyen trükkökre – mosolyodik el ravaszan. – Korni falazott, illetve muszáj volt… – elharapja a mondat végét, mintha rájönne, hogy ezt nem lett volna szabad elmondania, mintha valami óriási titokba kezdett volna beavatni, amiről nem kellene tudnom.

– Korni? Ő a...? – kérdésemmel próbálom rávezetni a válaszra, amit legnagyobb bánatomra nem kapok meg. Sőt Lídia még csak rám se néz, inkább a párnát fixírozza, mintha abban rejlene a válasz. Tényleg, a párna! – hasít belém a felismerés.

Gondolkozás nélkül lépem át a küszöböt, ám ahogy két lépést is teszek, megtorpanok. Ezt nem gondoltam át rendesen. Nem mehetek csak úgy oda, hogy elvegyem a fényképalbumot, miközben ő ott ül mellette. Más megoldás kell. El kéne terelnem a figyelmét, hogy gond nélkül megszerezhessem, de hogyan? Hogyan tudnám…? Hát persze! Bevetem ellene a vonzerőm. Miért nem jutott hamarabb eszembe? Eddig se tudott ellenállni neki, akkor most miért tudna?

Gyorsan megszüntetem a kettőnk közt lévő távolságot, s mikor már előtte vagyok, leguggolok, két oldalt megtámaszkodok mellette, majd a szemébe nézek, miközben bevetem ellene csábos félmosolyomat.

– Miért nem válaszolsz? – kérdezem, s kicsit fentebb tornázom magam, hogy ajkunk egy vonalban legyen, hogy majdnem összeérjen.

– Ne csináld ezt! – néz rám vágytól csillogó szemekkel.

– Mit ne csináljak? – suttogom hívogató ajkaiba, és még közelebb hajolok hozzá, miközben bal kezemmel óvatosan tapogatózva haladok a párna felé. Nem sietem el a mozdulatot, mert azzal csak magamat buktatnám le, és az hiányozna a legkevésbé.

– Hát ezt! – Pillái megrebbennek, s a következő pillanatban lehunyja a szemét. – Csókolj meg!

A szívem hatalmasat dobban, s ha most nem másért vetettem volna be ellene vonzerőm, akkor azonnal kapnék az alkalmon, s egyből ajkainak esnék, és addig csókolnám, míg duzzadt nem lesz, míg betelek vele. Vagy akár tovább mennék, és nekiesnék nem törődve azzal, hogy mások is vannak a házban. A francba! Most nem szúrhatom el! Muszáj megtudnom, hogy ki az a Korni, és Lídia miért hallgatott el olyan hirtelen, amikor kimondta a nevét. Nem csábulhatok el a vörös démonnak, nem szabad. Mély lélegzetet veszek, és igyekszem figyelmen kívül hagyni a csókom után vágyakozó Lídiát, s végre benyúlok a párna alá. Amint megérzem a keresett tárgyat, azonnal megragadom, és kiveszem onnan.

-Miért nem csókolsz már meg? – kérdezi elfúló hangon.

-Sajnálom, Lídia. – Ezzel felállok, és a szoba egy távolabbi pontjába megyek. Nem az elejéről kezdem el nézni az albumot, hanem egyből az utolsó oldalt nyitom ki, ahol legnagyobb meglepetésemre egy kis kori kép fogad Lídiáról és egy másik lányról, aki hasonlít rá. Éppen ugrálnak vagy táncolnak, bár lehet, hogy nekik ugyanazt jelenti mindkettő. Ám ahogy lentebb vezetem a tekintetem, szemem megakad egy íráson, ami felkelti figyelmem.

„Tudom, hogy ezért most utálni fogsz, mert belerondítok a szép emlékeid közé, mivel én nem tartozom azokhoz, de ezt muszáj beragasztanom az utolsó oldalra. Emlékszel? Ekkor még igazi testvérek voltunk, és nem tagadtál le. Akkor még szerettél, és nem akartál egy kanál vízben megfojtani. Ugye milyen régen volt? S ez hiányzik. Mi változott meg, Líd? Miért gyűlölsz ennyire? Mit vétettem ellened, amit nem tudsz megbocsájtani? Kérlek, válaszolj rá! Mondd el nekem!

Szeretettel a(z) (ex)húgod, Korni”

A sorokat olvasva mérhetetlen fájdalom hasít a szívembe, pedig semmit se tudok Korniról a nevén kívül, mégis segíteni szeretnék neki, de legfőképp megtudni, hogy ő milyen. Mennyire hasonlít a nővérére, megvannak e ugyanazok a gesztusai, mint Lídiának? Vajon neki is vörös a haja? A hangjuk mennyire hasonló? Mennyivel fiatalabb Korni, mint Lídia?

– Add vissza! – követeli Tőlem az albumot Lídia, ám Nekem eszem ágában sincs visszaadni neki. Attól nagyobb kincs van a birtokomban, mintsem ennyivel megússza a dolgot.

– Miért nem mondtad el, hogy van egy húgod? – hagyom figyelmen kívül a kérdését.

– Talán azért mert nincs? – kérdez vissza flegmán. – Talán, mert nem akartam, hogy mindenki tudja, hogy van egy húgom, aki depressziós? Aki tönkretette az életem? Akit utálok? Aki bárcsak ne született volna meg? Ezt akartad hallani? – ordít, s most már nem fojtja vissza könnyeit, hanem szabad utat enged nekik.

– Lídia, arra nem gondoltál, hogy szüksége volt rád? Hogy bármi miatt is lett ilyen a kapcsolatotok, mellette kellett volna lenned? Az Isten szerelmére, ő a húgod! Nem fordíthatsz neki hátat, akkor meg pláne nem, ha beteg! – kelek ki magamból. Nem ezt érdemelte egyikőjük sem. De Lídiának lehetett volna annyi esze, hogy félreteszi a büszkeségét, és segít testvérének kilábalni a depresszióból, hogy lássa mellette áll a nővére és támogatja.

– Nem érted, hogy látni se akarom? – néz mélyen a szemembe.

– Mit követett el? – érdeklődöm.

– Megszületett.

ღღღ

Szerintetek ki az idegen?