Drágáim! Végre megjöttem a megígért különleges fejezettel. Igaz kicsit sokat kellett várni rá, de összejöttek a dolgok, és elég sokat kellett tanulnom az utóbbi időben. A részhez elejéhez szándékosan nem írtam oda, hogy kinek a szemszöge. De annyi biztos, hogy a kávézós látogatói ;) Szeretném megköszönöm az előző részhez érkezett kommenteket. Nagyon hálás vagyok nektek ♥ S ezt a részt szeretném két drága barátnőmnek ajánlani: Dorinának, Diának. Lányok, remélem minden elképzeléseteknek megfelel.
Merci
Az ajtófélfának dőlve
figyelem őt, ahogy az ölében lévő albumot lapozgatja, miközben
mindenegyes kép láttán más és más érzelmet ölt fel arca.
Némelyik fotó megmosolyogtatja, vagy éppen megnevetteti, de az is
előfordul, hogy halkan motyog valamit, amit ugyan nem értek, de az
arcára kiült vigyor mindent elárul, ahogy a szemében lévő
csillogás is. Boldog. S ezt a boldogságot pusztán néhány kép idézte elő nála. Kár, hogy ezekből egyet se mutatott meg nekünk,
ahogy azt is sajnálom, hogy semmit se mesél a családjáról. Bár
annyit biztosan tudok, hogy nincs testvére, és a szüleivel is jó
kapcsolatot ápol, s ha nem lenne ilyen nagy távolság köztük,
akkor gyakrabban meglátogatná őket. Habár nem mondta, én mégis
látom rajta, hogy más oka is van annak, amiért ilyen ritkán megy
haza a családjához, amit még előttünk is rejteget, csak nem
értem miért, amikor tudja, hogy nekünk bármit elmondhat, hogy
bármiben számíthat ránk. Ennek ellenére ő mégsem bízik bennünk annyira, hogy megossza velünk azt, ami a szívét nyomja.
Talán sose tudjuk meg, talán egyszer kiderül, de ha az érzésem
nem csal, akkor Lídia titka mindent meg fog változtatni, csak azt
nem tudom, hogy pozitív vagy negatív irányba. De mi van, ha még
nem állunk készen rá, hogy felfedje előttünk? Ha túl fájdalmas
lenne hallani?
Fejem oldalra biccentem,
s így nézem tovább Lídiát halvány mosollyal az arcomon
ahelyett, hogy utána járnék a titkának azzal, hogy mögé
osonnék, és meglesném, hogy mit rejt az album, ami már annyira
csikarja a fantáziám. Vajon mi lehet az? Mocskos? Vagy szaftos?
Mennyire változtatja meg a róla kialakított képet? Mit jelentene
ez ránk nézve? Biztos, hogy tudni akarom?
– De jó lenne újra
látni! Annyira hiányzol... – sóhajt fel, miközben végigsimít
egy fényképen. Bár nem látom az illetőt, mégis ezzel az apró
cselekedetével elárulja, hogy mennyire fontos a számára. – Miért
kellett megismerned? Mondd meg, miért? – hangja kicsit megremeg, s
mielőtt az érzelmek jobban eluralkodhatnának rajta, a következő
oldalra hajt, ám ahogy meglátja azt a képet, az arcán lévő
görbe vonal megszűnik létezni, ahogy érzelmek is egy pillanat
alatt tűnnek el, s helyettük mérhetetlen fájdalom és a bánat ül
ki.
A szívem összeszorul,
ahogy így látom őt, mégse tudok megmozdulni, hogy odamenjek
hozzá, s a karjaimba zárva kisírhassa magát. Pedig csak az első
lépést kéne megtennem, utána a többi jönne magától. Ennek
ellenére nem tudok mást tenni, mint őt figyelni, ahogy óvatosan
végighúzza a kezét a képen, miközben az ajkába harap, és egy
mély lélegzet kíséretében lehunyja szemét. Fogalmam sincs, hogy
milyen gondolatok futhatnak át az agyán, de látom rajta, hogy nem
áll messze a sírástól, hogy pár másodperc múlva zokogva fog a
földre esni, s míg valaki nem nyugtatja meg, addig fognak folyni a
könnyei.
Erőt véve magamon, s
mielőtt kibuggyanhatna az első könnycsepp, nem lépem át a
küszöböt, még csak meg se ölelem, inkább egy torokköszörüléssel
hívom magamra a figyelmét, ám ez fel se tűnik neki.
– Lídia – szólalok
meg végül. – Mindjárt kész a híres almás-vaníliapudingos és
banános-nutellás palacsinta.
Ijedten kapja rám a
tekintetét, ami már fátyolos, ám ő mégis egy pillanat alatt
felölti a már jól ismert énjét, s mintha az előbb nem állt
volna közel a síráshoz, úgy válaszol.
– Máris megyek –
mosolyodik el, majd a még mindig ölében heverő albumot, egy gyors
mozdulattal a párna alá rejti, és én úgy teszek, mintha semmit
se láttam volna, mintha dédelgetett titka biztonságban lenne,
pedig nincs. Jobban mondva már nincs. – Ugye, nem mérgező?
Kérdésen muszáj
elnevetnem, hiszen ő még nem tudja, hogy milyen finomságot fog
hamarosan megkóstolni, s hogy az ízlelőbimbói a paradicsomban
fogják magukat érezni, ahova minden étkezéskor visszavágynak
majd.
– Akkor már nem élnék
– mondom viccelődve.
– A múltkori után a
legrosszabb esetben is csak ételmérgezést kapsz – nevet fel.
– Hé! – háborodom
fel. – A bundás kenyér igenis finom nutellával és szalámival a
tetején.
– Akkor igen, ha
hasmenéssel otthon akarsz maradni.
– Csak nem így lógtál
a suliból? – érdeklődöm – Előadtad, hogy a wc-n görnyedsz,
miközben magadban azon röhögtél, hogy a szüleid ezt beveszik?
S ahogy felteszem a
kérdést, megjelenik előttem a kép, amin a tizenéves Lídia azon
erőlködik, hogy élethűen eljátszhassa a hasmenést. Ahogy a
hangokat már profin utánozza, ahogy sikerült elérnie, hogy a feje
piros legyen az erőlködéstől, miközben majd’ megpukkad a
nevetéstől, hogy már megint sikerült átvernie a szüleit, s hogy
megint nem kell suliba mennie.
– Nem volt szükségem
ilyen trükkökre – mosolyodik el ravaszan. – Korni falazott,
illetve muszáj volt… – elharapja a mondat végét, mintha
rájönne, hogy ezt nem lett volna szabad elmondania, mintha valami
óriási titokba kezdett volna beavatni, amiről nem kellene tudnom.
– Korni? Ő a...? –
kérdésemmel próbálom rávezetni a válaszra, amit legnagyobb
bánatomra nem kapok meg. Sőt Lídia még csak rám se néz, inkább
a párnát fixírozza, mintha abban rejlene a válasz. Tényleg, a
párna! – hasít belém a felismerés.
Gondolkozás nélkül
lépem át a küszöböt, ám ahogy két lépést is teszek,
megtorpanok. Ezt nem gondoltam át rendesen. Nem mehetek csak úgy
oda, hogy elvegyem a fényképalbumot, miközben ő ott ül
mellette. Más megoldás kell. El kéne terelnem a figyelmét, hogy
gond nélkül megszerezhessem, de hogyan? Hogyan tudnám…? Hát
persze! Bevetem ellene a vonzerőm. Miért nem jutott hamarabb
eszembe? Eddig se tudott ellenállni neki, akkor most miért tudna?
Gyorsan megszüntetem a
kettőnk közt lévő távolságot, s mikor már előtte vagyok,
leguggolok, két oldalt megtámaszkodok mellette, majd a szemébe
nézek, miközben bevetem ellene csábos félmosolyomat.
– Miért nem
válaszolsz? – kérdezem, s kicsit fentebb tornázom magam, hogy
ajkunk egy vonalban legyen, hogy majdnem összeérjen.
– Ne csináld ezt! –
néz rám vágytól csillogó szemekkel.
– Mit ne csináljak? –
suttogom hívogató ajkaiba, és még közelebb hajolok hozzá,
miközben bal kezemmel óvatosan tapogatózva haladok a párna felé.
Nem sietem el a mozdulatot, mert azzal csak magamat buktatnám le, és
az hiányozna a legkevésbé.
– Hát ezt! – Pillái
megrebbennek, s a következő pillanatban lehunyja a szemét. –
Csókolj meg!
A szívem hatalmasat
dobban, s ha most nem másért vetettem volna be ellene vonzerőm,
akkor azonnal kapnék az alkalmon, s egyből ajkainak esnék, és
addig csókolnám, míg duzzadt nem lesz, míg betelek vele. Vagy
akár tovább mennék, és nekiesnék nem törődve azzal, hogy mások
is vannak a házban. A francba! Most nem szúrhatom el! Muszáj
megtudnom, hogy ki az a Korni, és Lídia miért hallgatott el olyan
hirtelen, amikor kimondta a nevét. Nem csábulhatok el a vörös
démonnak, nem szabad. Mély lélegzetet veszek, és igyekszem
figyelmen kívül hagyni a csókom után vágyakozó Lídiát, s
végre benyúlok a párna alá. Amint megérzem a keresett tárgyat,
azonnal megragadom, és kiveszem onnan.
-Miért nem csókolsz már
meg? – kérdezi elfúló hangon.
-Sajnálom, Lídia. – Ezzel felállok, és a szoba egy távolabbi pontjába megyek. Nem az
elejéről kezdem el nézni az albumot, hanem egyből az utolsó
oldalt nyitom ki, ahol legnagyobb meglepetésemre egy kis kori kép
fogad Lídiáról és egy másik lányról, aki hasonlít rá. Éppen
ugrálnak vagy táncolnak, bár lehet, hogy nekik ugyanazt jelenti
mindkettő. Ám ahogy lentebb vezetem a tekintetem, szemem megakad
egy íráson, ami felkelti figyelmem.
„Tudom, hogy ezért
most utálni fogsz, mert belerondítok a szép emlékeid közé,
mivel én nem tartozom azokhoz, de ezt muszáj beragasztanom az
utolsó oldalra. Emlékszel? Ekkor még igazi testvérek voltunk, és
nem tagadtál le. Akkor még szerettél, és nem akartál egy kanál
vízben megfojtani. Ugye milyen régen volt? S ez hiányzik. Mi
változott meg, Líd? Miért gyűlölsz ennyire? Mit vétettem
ellened, amit nem tudsz megbocsájtani? Kérlek, válaszolj rá!
Mondd el nekem!
Szeretettel a(z)
(ex)húgod, Korni”
A sorokat olvasva
mérhetetlen fájdalom hasít a szívembe, pedig semmit se tudok
Korniról a nevén kívül, mégis segíteni szeretnék neki, de
legfőképp megtudni, hogy ő milyen. Mennyire hasonlít a nővérére,
megvannak e ugyanazok a gesztusai, mint Lídiának? Vajon neki is
vörös a haja? A hangjuk mennyire hasonló? Mennyivel fiatalabb
Korni, mint Lídia?
– Add vissza! –
követeli Tőlem az albumot Lídia, ám Nekem eszem ágában sincs
visszaadni neki. Attól nagyobb kincs van a birtokomban, mintsem
ennyivel megússza a dolgot.
– Miért nem mondtad
el, hogy van egy húgod? – hagyom figyelmen kívül a kérdését.
– Talán azért mert
nincs? – kérdez vissza flegmán. – Talán, mert nem akartam, hogy
mindenki tudja, hogy van egy húgom, aki depressziós? Aki
tönkretette az életem? Akit utálok? Aki bárcsak ne született
volna meg? Ezt akartad hallani? – ordít, s most már nem fojtja
vissza könnyeit, hanem szabad utat enged nekik.
– Lídia, arra nem
gondoltál, hogy szüksége volt rád? Hogy bármi miatt is lett
ilyen a kapcsolatotok, mellette kellett volna lenned? Az Isten
szerelmére, ő a húgod! Nem fordíthatsz neki hátat, akkor meg
pláne nem, ha beteg! – kelek ki magamból. Nem ezt érdemelte
egyikőjük sem. De Lídiának lehetett volna annyi esze, hogy
félreteszi a büszkeségét, és segít testvérének kilábalni a
depresszióból, hogy lássa mellette áll a nővére és támogatja.
– Nem érted, hogy
látni se akarom? – néz mélyen a szemembe.
– Mit követett el? –
érdeklődöm.
– Megszületett.
ღღღ
Szerintetek ki az idegen?
Drága!
VálaszTörlésElőször is, köszönöm az ajánlást! :3
Másodszor pedig, nagyon vártam már, hogy olvashassam az oly sokat emlegetett extra részt. Imádtam minden egyes sorát!
A bundás kenyeres résznél vigyorogtam, míg Lídia kitörésénél elszomorodtam. Bár még nem tudni, miért vagy min vesztek ennyire össze, de az látszik, hogy mind Kornit, mind Lídiát mélyen megviseli. Az titokzatos idegen meg nem tudom miért ilyen nyuszi és miért nem ment oda megölelni a lányt? :D Főleg, ha után Líd csókot kért tőle... de a mi idegenünk cseles volt, és ezzel picit talán ki is használta őt, azonban végre megtudta a titkot. :D
Kíváncsian várom a következő részt!
Ölel,
Diana H.
Drága Diana!
TörlésKöszönöm ♥ Nem tudom neked eléggé meghálálni, hogy olvasod, s hogy ennyire támogatsz. Annyira hálás vagyok neked ♥
Haha, vajon miért? :D Egy testvér elvesztése mindig megviseli az embert, főleg, ha az egyiket a bűntudat is gyötör. Ez az, amire sajnos nem fogok válaszolni, pedig annyi mindent elmondanék, hogy miért nem teszi. Ajj! Olyan rossz így :( Az idegen már csak ilyen cseles ;)