06. Feldolgoztam volna

Drágáim! Igen, tudom, hogy megint sokat késtem, s hogy hosszú kimaradás után hoztam meg a várt részt. Sajnálom, hogy ennyit kell várni a részek közt, de nekem sem mindig van időm. Ezen próbálok változtatni, azonban nem tudom, hogy mikor lesz a következő rész, mert most indul a zh-k időszaka, és azokra elég sokat kell tanulnom. De igyekezni fogok, hogy hamar legyen mit olvasnotok. Szokásomhoz híven, kicsit megint jobban rámentem az érzelmekre, és nem itt akartam befejezni, de meggondoltam magam. Az eredeti címe: Altatódal lett volna, de a kimaradt rész miatt sajnos címet is változtatnom kellett. Szerintetek miért azt szerettem volna adni címnek? :) Köszönöm az előző részhez érkezett komikat. Nagyon hálás vagyok nektek ♥ Ezt a részt szeretném az én legkitartóbb olvasómnak ajánlani. Remélem nem okozok csalódást vele, és tetszeni fog. Jó olvasást hozzá mindenkinek, és ne feledjétek, komizni ér ;)
Merci
Molnár Kornélia

Néha mindenkinek szüksége van arra,
hogy valaki megfogja a kezét, és azt mondja:
Ne félj, minden rendben lesz! Itt vagyok melletted!
Annyira valóságos minden: az érintése, az illata és a csókjai. Ahogy puha ajkai bőrömhöz érnek, és a testem minden négyzetcentiméterét csókokkal hintik be, miközben kezei éppen felfedezőútjukat járják, s ezzel pedig azt az érzést keltve, mintha csak most fedezné fel, mintha ez lenne az első alkalom, hogy így érhet hozzám. Holott erről szó sincs, azonban mégsem érzem hasamban azt a tűzijátékszerű érzést, mint amikor pillangók robbannak fel, vagy azt, amikor egyetlen érintésétől lángolna az egész testem, vagy hogy csókjai után szomjaznék, s ha mézédes ajkai nem érinthetik az enyéimet, fizikai fájdalmat éreznék, ami csak akkor múlna el, ha újra megcsókolna. S én úgy kapnék utána, mint szomjazó ember víz után a sivatagban.
Ő nem Ricsi! – szólal meg a vészjelző a fejemben, amivel igyekszem inkább nem foglalkozni, és az elmém legtávolabbi zugába száműzni, hogy ne rontsa el a pillanatot, s hagyom, hogy a kellemes bizsergetés – ami egyszerre új, és mégis ismerős – a hatalmába kerítsen, és néhány másodperc erejéig elfelejtessen velem mindent. Mindent, ami fájdalmat okoz.
– Korni.
Miért nem a becenevemen szólít?
– Korni, kérlek, nyisd ki a szemed.
Nem akarom.
Makacsul összeszorítom a szemem, és igyekszem nem engedelmeskedni a démon csábítóan hívogató szavainak, aki minden erejével azon van, hogy kipukassza a körülöttünk lévő buborékot, és a hamis illúziójába ringasson.
– Kérlek! – lágyan végigsimít arcélemen, és szinte hallom, ahogy Pillangónak nevez az ő mély baritonos hangján. Gyomrom görcsbe rándul, testem megrázkódik, és valami érthetetlen módon a könnyeim újra elerednek. Miért sírok megint, amikor Ricsi mellettem van?
– Semmi baj, itt vagyok. – Érzem, ahogy letörli a kibuggyanó sós cseppjeimet, de ettől csak jobban rázza testemet a zokogás, aminek az okát még mindig nem tudom. Illetve mégis, csak próbálom azt figyelmen kívül hagyni, s úgy tenni, mintha nem létezne.
– Ricsi. – Neve segélykérésként hagyja el ajkaimat, bár abban sem vagyok biztos, hogy meghallotta, mégis reménykedem benne, ahogy abban is, hogy egyetlen szavával megnyugtat, hogy elhiteti velem: most már semmi rossz nem történhet. Válasz azonban nem érkezik rá, csak egy meggyötört sóhaj szökik ki ajkai közül, ami semmi jót nem ígér, legalábbis számomra biztosan nem.
– Korni, én nem ő vagyok.
Nem lehet igaz! Hazudik. Muszáj, hogy hazudjon. Muszáj, hogy ő Ricsi legyen.
Bármennyire is ragaszkodom a saját igazamhoz, kinyitom a szemem, s hirtelen minden kitisztul, és a buborék, ami egészen idáig körülvett minket, semmivé válik. Csupán a rideg valóság marad számunkra, amit akármennyire is nem akarok elfogadni, mégis kénytelen vagyok szembenézni a tényekkel: nem Ricsi hajol felém, nem ő érintett meg pár perccel azelőtt úgy, s még csak nem is őt csókoltam meg, hanem a testvérét.
Ebben a pillanatban egyszerre vagyok neki hálás, mert sokkal jobban észnél volt, mint én, és gyűlölöm őt azért, mert annyira hasonlít Ricsire. Utálom magam, amiért nem jutott előbb eszembe, hogy Ricsi már meghalt, amiért hagytam, hogy Áron csokoládébarna szemei megtévesszenek, és a szoba illata hamis tévképzetbe ringasson, s elhitesse velem a legabszurdabb dolgot: Ricsi él, és a karjaiban tart.
– Miért? – Értetlenül néz rám. – Miért most, Áron?
– Mert akkor nem álltál rá készen, hogy odaadjam neked, de ahogy látom még mindig korai volt – mosolyodik el keserűen, és a következő pillanatban eltűnik felém tornyosuló alakja. Nem látom, hogy hova megy, de gyanítom, hogy az ablakhoz sétál.
– Mert fél évvel később sokkal jobb feltépni a régi hegeket, ugye?! – csattanok fel, és ezzel a lendülettel fel is ülök. – De téged ez miért is izgatna? Hiszen nem te tudtad meg hat hónappal a baleset után, hogy a szerelmed meg akarta kérni a kezed.
– Amilyen lelki állapotban voltál…
– Feldolgoztam volna!
– Úgy, mint most? – Gúnyos mosoly jelenik meg arcán, amit legszívesebben letörölnék onnan. – Ó, várj! Hadd találjam ki! Kényszerzubbonyban vittek volna el, mert a nem létező esküvődet tervezted volna.
– Rohadj meg! – felpattanok az ágyról, és kiviharzom a szobából nem törődve azzal, hogy utánam ordít. Nem érdekel, hogy hova megyek, csak egy célom van: minél távolabb kerüljek tőle.
– Korni, állj meg! – kiált utánam. – Nem úgy gondoltam! – Hát persze, hogy nem…
Elbújni, elrejtőzni a világ szeme elől, s ezzel együtt egy időre elmenekülni a problémák elől is a legkönnyebb dolog a világon. Egy darabig csak egyedül vagy, van időd gondolkozni, senki se zavar meg, senki se bosszant fel, ám mégis van egy hátulütője: olykor olyanra gondolsz, amire nem lenne szabad, és bármennyire erősen is próbálod kiverni a fejedből, nem tudod, mert már befészkelte magát a gondolataid közé, s nem tudsz, nem rá gondolni. Olyan, mint valami kényszer, amit akaratod ellenére is csinálnod kell. Éppen emiatt ülök most a fürdőszobában a falnak dőlve felhúzott térddel, miközben azon elmélkedem, hogy vajon igaza volt-e Áronnak azzal, hogy idáig eltitkolta előlem. Hogy jót tett-e ezzel, vagy inkább csak rontott a helyzeten. Talán mindkettő, hiszen nem dolgoztam még fel, de mostanra már elfogadtam az elvesztését.
Amikor magamhoz tértem a baleset után, nem Ricsi halála volt az egyetlen dolog, amit fel kellett dolgoznom. Azt hiszem, azon hamar túlléptem, bár igazából akkor fel sem fogtam, hogy mit mondott az orvos, hiszen megannyi kérdés kavargott akkor bennem, és mind egytől-egyig úgy kezdődött, hogy miért, azonban választ egyikre se kaptam, egyikre se találtam, pedig kerestem.
Kibaszottul igazságtalannak éreztem, hogy az élet elvette őt tőlem. A másik felem volt, bármikor meg tudott nevettetni, még akkor is, amikor legszívesebben sírtam volna. Sőt meglepő módon mindig tudta, hogy mikor kell felhívnia, üzennie, egy tábla csokival meglepnie, vagy hogy mikor kell megjelennie. Tudta, hogy néha csak egy ölelésre van szükségem, és újra helyre állt a világ rendje, vagy hagynia kellett, hogy kitomboljam magam. Ilyenkor mindig jól szórakozott rajtam, amitől csak még mérgesebb lettem, és a lehető leggyerekesebben viselkedtem: mint egy hisztis kisgyerek, megsértődtem, és elvonultam, s a rejtekhelyemen tovább duzzogtam, akár egy óvodás.
Azt azonban még álmomban se gondoltam volna, hogy ilyen hamar elveszítem, de leginkább a hiánya emészt fel. Hiányzik a mosolya, ami bármilyen rosszkedvből kirángatott. Hiányzik a hangja, a nevetése, az, ahogy nem mindenben értettünk egyet, és a leglehetetlenebb módon próbáltuk meggyőzni a másikat a saját igazunkról. Hiányoznak az éjszakába nyúló telefonálásaink, az aggódásai, az ölelései és a csókjai. Hiányzik, hogy mindenhogy szépnek látott, smink nélkül, kócosan, csapzottan, úgy, ahogy magam többet soha nem fogom látni egy az egyben a hülyeségeimmel és a komolyságommal együtt. Hogy nem lesz mellettem, hogy támogasson, nem lesz ott, hogy nézze, ahogy táncolok, és minden fellépésem után egy szál vörös rózsával gratuláljon. Ami vicces tekintve, hogy világ életemben utáltam a virágokat, és a szobámban egy hét után elpusztultak volna, ha anya nem szól mindig, hogy locsoljam meg azokat. Bezzeg Lídia! Ő imádta, ha valaki virággal kedveskedik neki, sőt a növények is imádták őt, és nála sokkal szebbre és nagyobbra is nőttek meg, amivel előszeretettel hencegett. Majdnem annyira, mint azzal, hogy ki hívta el randizni, vagy ki vallott neki szerelmet. De volt két dolog, amikkel mindennél jobban szeretett idegesíteni. Mégpedig azokkal, hogy mennyire tökéletes, s hogy mennyire jó matekból, én meg mennyire hülye vagyok hozzá, hogy még egy kombinatorikai feladatot sem tudok megoldani. Én meg minden erőmmel azon voltam, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét. Emlékszem, Ricsi sokat segített benne, és az ő példáival hamar rájöttem a megoldásra, de attól a bonyolultabb feladatokat még mindig nem tudtam megoldani. De egy idő után már nem is akartam.
Az is Lídia kedvenc elfoglaltsága közé tartozott, hogy egy nap többször is elmondta: csalódott bennem, és szégyent hoztam rá, mert nem úgy viselkedtem, öltöztem, mint ő. Az persze egy cseppet sem érdekelte, hogy a legkevésbé sem akartam rá hasonlítani. Sőt az ellene való lázadásomnak vette, amiért önmagamat adtam. Mégis a legjobban azért haragudott rám, azért gyűlölt a legjobban, mert elvettem a legjobb barátját azzal, hogy beleszerettem. De az igazság ettől sokkal bonyolultabb volt, amit leginkább az tett azzá, hogy egyikünk se próbált tudomást venni róla. A szőnyeg alá sepertük, és naivan hittünk abban, hogy az érzések elmúlnak, hogy Lídia is megbékél, de semmi sem úgy alakult, ahogy szerettük volna. Én egyre jobban beleszerettem, Lídia egyre jobban utált, mindennapossá váltak a sértései, ott rúgott belém, ahol csak tudott, és Ricsi, nos, ő azt hiszem mindvégig tudta, hogy érez iránta a nővérem. S még ennek ellenére is barátjaként tekintett rá, és ugyanannyira állt mellette, mint mellettem.
– Baba, odabent vagy? – kopogtat a fürdő ajtaján Pongó. Minek kellett idehívnia? – Korni – szünetet tart. – Tudom, hogy bent vagy. Nyisd ki az ajtót!
Nem válaszolok rá, és csendben várom, hogy mit fog tenni, mi lesz a következő lépése.
– Korni, kérlek! – Hangja az ajtón túlról szól. – Aggódom érted, hallod?
Talán meg kéne szólalnom, talán tudatnom kéne vele, hogy jól vagyok, de nem vagyok rá képes. Még csak beszélni se akarok vele. Legalábbis most nem.
– Ha vérbe fagyva találok rá, azt a te hibád lesz! – ordít rá Pongó Áronra.
– Ne aggódj…
– Hogy ne aggódjak!? – emeli fel Pongó a hangját. – Nem te voltál mellette az elmúlt fél évben, nem te láttad a padlón pengével a kezében, miközben azt hajtogatta, hogy „Meg akarok halni”. Nem téged hívott fel naponta az éjszaka közepén, hogy rémálma van, amiben újraéli a balesetet. Hol a francban voltál eddig, Áron!? Szüksége lett volna rád is.
– Azt hittem…
– Nem érdekel, hogy mit hittél! – Szinte magam előtt látom, ahogy Pongó megrázza a fejét, majd a szőke tincse közé túr, és összeborzolja a haját, ahogy mindig, amikor ideges. – Nem kell kinyitnod az ajtót, Korni, csak beszélj hozzám, kérlek.
– Állj félre, majd betöröm az ajtót.
Nem értem tisztán, mit mond rá Pongó, de tudom, hogy visszaszól neki, mert Áronnal ellentétben az ő fejében megfordult, hogy talán az ajtónak dőlve ülök. S ha betörik az ajtót, azzal több kárt okoznak, és nemcsak a fadarabban, hanem bennem is.
Felkészülök a becsapódás hangjára, és még távolabb húzódom, hogy véletlenül se sérüljek meg, azonban csattanás helyett teljesen mást hallok.
– Korni, tudod, hogy szeretlek, mindenben támogatlak, és melletted állok, de amit fél éve csinálsz az nem normális. Nem jársz a pszichológusod, alig alszol, és lassan begolyózol, mert mindenben őt keresed. Az isten szerelmére, Korni! Túlélted a balesetet. Kaptál egy második esélyt, hogy élj, de te csak vegetálsz, mint egy növény. Egy kibaszott növény! Már nem is emlékszem, hogy mikor nevettél utoljára, hogy mikor volt az, amikor nem a világvége arcoddal néztél rám. Mikor voltál boldog, vagy örültél a legapróbb dolognak is. – Hangja elhalkul, de még így is érződik benne a fájdalom, és az irántam való aggódása. Nem érdemlem meg őt. – Tudom, hogy mennyire fáj Ricsi elvesztése, amibe majd’ bele őrülsz, de kérlek szépen, ne tedd ezt magaddal, mert ez minden, csak nem egészséges. Korni… – Bármennyire is van igaza, és bármennyire szeretném a régi énem, valamiért úgy érzem, hogy még nem lehetek boldog, még nem léphetek tovább. Addig biztosan nem, míg teljesen el nem tudom engedni őt. S amíg nem tudok róla beszélni, addig a múltban fogok élni, rémálmok fognak gyötörni, és a nap minden percében rá fogok gondolni. – Legyél olyan, mint a többi egyetemista: szórakozz, nevess, legyél a barátaiddal, bulizz, éld az életet, és ne foglalkozz azzal, hogy mi lesz holnap. De a legfontosabb, hogy élj. Hallod? Élned kell, ha már ez megadatott neked. Korni, kérlek… Szeretném azt a Kornit látni, aki a baleset előtt voltál, aki úgy táncol, akár egy pillangó: szépségében csak gyönyörködni lehet, ugyanakkor szabad és elérhetetlen.
Látásom elhomályosodik, újra könnyek lepik el a szemem, és a korábbi elhatározásom megdől.
– Nem zártam be – töröm meg a némasági fogadalmam, s hangom rekedtesebben cseng, mint általában.
– Kinyitom, oké? – bólintok egyet, pedig tudom, hogy ő nem látja, mégsem adom más jelét beleegyezésemnek.
Az ajtó lassan nyílik ki, s ahogy megpillantom Pongó cipőjét, azonnal elfordulok, és próbálok úgy tenni, mintha észre se venném. Azonban szemem sarkából még így is látom, ahogy teljesen belép a fürdőbe, hallom, ahogy talpa megcsúszik a csempén, de az esés hangját már nem. Valószínűleg sikerült megkapaszkodnia valamiben.
– Hé, kicsi lány, mi a baj? – Arcomat kezei közé fogja, míg én remegő ajkakkal pillantok fel rá, de válaszolni nem tudok a kérdésére. – Kérlek, beszélj hozzám.
Csend áll be közénk. Én nem szólok semmit, ő várja, hogy mondjak valamit, de nem sietett. Egy rövid ideig hagyja, hogy a kezemet piszkáljam, s mikor megunja kezem játékát, hatalmas kezeivel beteríti azt, és ujjaival gyengéden a kézfejemet kezdi cirógatni. Türelmes velem szemben, talán túl türelmes is.
Az igazat megvallva tetszik ez a némaság, ugyanakkor meg is rémít, mert az emlékek és érzelmek magukkal ragadnak. A csend ellenségem, a gondolataim pedig mérgek, amik szétáradva a testemben megbénítanak. Legalább annyira, mikor valaki hozzám ér. Ilyenkor nem számít, hogy ismerem, és tudom, hogy nem bánt, mert olykor még Pongótól is megijedek, holott ő a középiskola óta velem van. Látom rajta, hogy rosszul esik neki, és azt hiszi, hogy nem bízom meg bennem, amikor rajta kívül csak Ricsit engedtem ennyire közel magamhoz.
– Ne ijedj meg, jó? – Nem sieti el a mozdulatot, lassan ölel magához, majd az ölébe húz, és én olyan szorosan bújok hozzá, hogy még egy tű se férne el köztünk, hogy még a levegő is kiszorul. Ujjaim pólójának vékony anyagába marnak, és bármennyire is lehetetlen, még közelebb passzírozom magam hozzá. – Most már itt vagyok, és nem hagylak el. – Homlokomra nyugtató puszit hint, mire pilláimat kissé megkönnyebbülten hunyom le. Megnyugtat közelsége, és biztonságban érezem magam ölelő karjai között.
– Meg akarta kérni a kezem – suttogom, mintha csak egy titkomat akarnál vele megosztani, amiről nem szeretném, ha bárki más is tudna rajta kívül.
– Tudom.
Van olyan, amiről nem tud?
– A levelet is megkaptad?
– Ühüm – bólintok.
– Táncolsz még? – csendül fel hirtelen Áron hangja, amit igyekszek ignorálni, de kérdése szöget üt fejemben.
A tánc a világot jelenti, ami felszabadít, amiben valóban az lehetsz aki, ahol nincsenek szabályok, ahol nem érdekel semmi. Amiben ha megbotlasz vagy elesel, úgy tehetsz, mintha az is a mozdulat része lenne, hiszen a közönség nem ismeri a koreográfiát, csak te, és egyedül te tudod, hogy mikor hibáztál, mikor vétettél el egy lépést. S még ilyenkor is mosolyogsz, hogy senkinek se tűnjön fel.
Ugyanakkor a tánc olyan, mint az élet: néha könnyed és lágy, néha lendületes és magával ragadó, de van mikor kemény és nagyon nehéz... de sosem adod fel, mert mindig talpra állsz, mert talpra kell állnod.
– Nem. – Válaszom mindkettőjüket megdöbbenti, hiszen a tánc – most már csak – volt az egyetlen dolog, amit sohasem akartam abbahagyni, mégis megtettem, mert rá emlékeztetett: minden lépés, minden dal, még a próbaterem is. Ahányszor átléptem a táncterem küszöbét, újra felelevenedett bennem az első alkalom, amikor ott Pillangónak nevezett. Nem is láttam, nem is hallottam, hogy bárki is bejött volna, mert annyira belemerültem a táncba, hogy még a külvilág is megszűnt a számomra létezni. Csak én voltam, a zene és a lépéseim, na meg a kukkolóm, aki csak annyit tudott kinyögni, miután a helyiségben néma csend lett – hogy még egy tű leesése is zajnak számított volna –, s én is mozdulatlanná váltam, hogy Pillangó. A mai napig nem tudom, hogy honnan jött neki, miért így szólított, de a legkülönlegesebb becenévvel ajándékozott meg, amit csak kaphattam.
– Miatta. – Nem kérdezi, még a nevét sem ejti ki, szimplán csak kijelenti. Nekem pedig nem kell sem egy „igen”-nel, sem pedig egy bólintással a tudtára adnom a választ, mivel az magától értetődik. – Miért?
– Amikor a baleset után először táncoltam, sírva estem össze, de felálltam, mert a könnyeim nem állíthattak meg abban, hogy azt csináljam, amit szeretek. Újra elindítottam a zenét, azonban a lábaimat ólom súlyúnak éreztem, és nem tudtam megtenni az első lépést. Csak egy helyben álltam, s vártam, hogy véget érjen a dal, miközben hagytam, hogy a sírás eluralkodjon rajtam, majd teljesen legyőzzön. Ugyanezt éreztem, mikor próbára mentem, ezért leginkább csak a padon ültem, és néztem, ahogy a többiek az új koreográfiát tanulják. Beszállhattam volna, de olyan üresnek éreztem magam, mint egy lélek nélküli test. Vagy, ahogy te fogalmaztál – pillantok Pongóra – egy kibaszott növény.
– Ha már növényeknél tartunk, ti nem érzitek úgy, hogy nem tudtok fotoszintetizálni?
– Emberi nyelven ez annyit tesz, hogy éhes vagy? – kérdezi nevetve Pongó.
– Nem tehetek róla, hogy a lelkizés meghozza az étvágyam – simogatja meg pocakját.
– Idióta – mosolyodom el, de jó kedvem hamar elszáll, amikor telefonom Darth Vader bevonulóját kezdi el üvölteni.
Az ütő megáll bennem, amikor arcon csap a felismerés, hogy ki keres. Mit akar tőlem?
– Ki az? – kíváncsiskodik Pongó.
– Lídia.

12 megjegyzés:

  1. Wáááááóó, háömm... Nem is tudom mit mondjak;3 Az tutiibizstos, hogy nadzson meg imádtam ezt a blogot! :)

    Remélem minél hamarabb folytatni fogod! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Úristen, köszönöm! :) Igyekszem vele, és remélem, hogy most nem kellesz ennyit várni :)

      Törlés
  2. Annyira fantasztikus! :') Imádom!
    xoxo, RS

    VálaszTörlés
  3. Te jó ég! Hihetetlenül tehetséges vagy! Hogy tudol ilyen jó történetet kitalálni? Eszméletlen! Nem értem, miért nem olvasnak többen.
    Amikor végig olvastam a részt, csak annyit tudtam mondani, hogy: AZTAAA!
    Basszuskulcs. Ez nagyon komoly. Húha. Húhahúha.
    Nagyon-nagyon jó rész lett, imádom! ♥
    Siess a következővel! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Úristen, köszönöm! ♥♥♥ Nem tudom, ez csak úgy jött magától, és úgy éreztem, hogy muszáj kiírnom magamból :) Nagyon jól esik, hogy így gondolod, és én nem bánom, hogy nem olvassák annyian, míg itt vagytok nekem ti ♥
      Köszönöm ♥
      Már olvashatod is :)

      Törlés
  4. Drága Barátnőm!
    Végre eljutottam oda, hogy itt is kifejezem csodálatomat és örömömet a résszel és magával a történettel kapcsolatban.
    Sokat várattál, de nem volt hiába! Eszméletlenül jó lett ez a fejezet, és végre Korni is megtört. Az ezzel kapcsolatos érzéseimet és gondolataimat már kifejtettem neked privátba, így azt nem írnám ide. :P
    Örülök, hogy végre megtudhatunk konkrétumokat azzal kapcsolatban, hogy Korni és Lídia miért is vesztek össze, valamint megismerhettük Pongót is, akiről remélem később több minden kiderül.
    Hihetetlen, hogy Ricsi el akarta jegyezni Kornit, és ezt mindenki tudta, csak ő nem. :O Nem tudom miként voltak képesek eltitkolni ezt előle, de talán jól tették.. nem tudom. Fogalmam sincs én ilyen helyzetben mit tennék vagy hogy reagálnék.
    Remélem, Áron nem gondolt többet bele abba, ami közte és Korni között történt, főleg hogy Korni a halott szerelme nevén szólította, aki nem mellesleg Áron testvére volt.

    Izgatottan várom a következő részt, amire remélem, nem kell ilyen sokat várni, mert tudod, a legszívesebben egybe olvasnám az egészet! *-* ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Szándékosan hagytalak téged a végére. Úristen, köszönöm! ♥♥♥ Tudod, hogy mindig a te véleményed az első, és a legmeghatározóbb a számomra, és hihetetlen ezeket tőled hallani. És hiába mondod el privátban, de még komizol is, és elkényeztetsz :D
      Igen, Ricsi jól tudta ezt titkolni, de nehogy azt hidd, hogy a többieknek sokkal könnyebb volt, főleg Pongónak nem, de azt majd megérted miért.
      Hát... Sajnos Áron kicsit eltűnik, és erre még nem kapsz választ, de majd mint mindent, idejében megtudsz :)
      Tudom, drágám, és igyekszem :*

      Törlés
  5. Nagyon jó! Mikorra várható a következő rész! Minden nap nézem nincs e fenn új rész! Légyszi ha tudod mikorra lehet számítani rá szól! Imádom! Annyira jó!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Úristen, köszönöm! :) ♥ Épp ebben a pillanatban került ki. Remélem tetszeni fog :)

      Törlés