Drágáim! Igen, tudom, hogy sokat késtem, de vizsgáim voltak, aztán újra beindult a suli, és mire észbe kaptam, már tavasz is lett. De eldöntöttem, hogy ez így nagyon nem mehet tovább, ezért megemberelem magam, már egy baszogató tisztet is felvettem, és hetente hozok friss részt. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de menni fog. Mindent megteszek az ügy érdekében. Úristen! Szavakkal nem tudom nektek kifejezni, hogy mennyire köszönöm a visszajelzéseket. Leírhatatlanul hálás vagyok nektek. ♥ Jó olvasást
hozzá mindenkinek, és ne feledjétek, komizni ér ;)
Ui: Személy szerint én imádom a rész második felét.
Merci
Molnár Kornélia
Testvérnek lenni, ez nem azt jelenti,
hogy
külsőleg hasonlíttok egymásra.
A testvéri kapcsolat nem külső
hasonlatosságban rejlik.
|
Úgy felszállni a
vonatra, hogy ne forduljak hátra, és ne vessek még egy pillantást
Pongóra, talán a legnehezebb döntésem volt, amit eddigi életemben
meghoztam. Nem a búcsúzás miatt, hiszen az előbb vagy utóbb
úgyis bekövetkezne, és elszakítana minket egymástól, hanem mert
nem tudnék ránézni anélkül, hogy ne sírnám el, hogy ne
gondolnám meg magam, ne állnék le vele veszekedni, amiért erre az
őrült ötletre rábeszélt. Akkor nem tudnám elengedni, nem lennék
képes arra, hogy lezárjam az életemnek ezt a szakaszát. Mert
hiába nem mondtam ki, de azzal, hogy most elmegyek, nemcsak a
múltamnak intek búcsút, hanem neki is. Ettől pedig a szívem
facsarodik össze, miközben mintha milliónyi kést döfnének bele,
amiket egyesével megforgatva a legkínzóbb fájdalmat okoznák
vele.
Annyira idióta vagyok!
Nem így kéne felfognom ezt az egészet. Az isten szerelmére, nem
halt meg! Csak kilométerekre lesz tőlem, és ha bármi bajom van,
elég csak felhívnom őt, és azonnal beszélhetek vele, ahogy az
egyetem alatt is tettük. Semmi sem fog változni, az életemből sem
kell kitörölnöm csak azért, mert új fejezetet akarok kezdeni, és
úgy tenni, mintha a múltam meg sem történt volna. Mintha az a sok
rossz, csak egy álom lett volna, amiből végre felébredtem, és a
fájdalom, amiket eddig átéltem, egy csapásra elmúltak. Mostantól
csak mosolyognom kell, és a legtökéletesebb álarcot felvennem,
amin senki se láthat át, hogy senki se olvashassa le az arcomról
vagy olvashassa ki a szememből azt, amit el akarok rejteni előlük.
Olyan egyszerűnek
hangzik ez, nem igaz? Megszabadulni az érzésektől, elfelejteni a
gondokat, és gondtalanul élni, akár a gyerekek. Akár egy második
gyerekkor. Azonban ez mégsem garancia arra, hogy az első akadálynál
ne futamodnék meg, és ne akarnék egyenesen hazarohanni, mert az
lenne az egyszerűbb, a könnyebb megoldás. Csak menekülni a
problémák elől, úgy tenni, mintha azok nem is léteznének, és
továbbra is abban a hitben élni, hogy az égadta világon minden a
legnagyobb rendben van, sőt már semmi sem romolhat el, mert már
nincs minek elromolnia. Akár egy tökéletes életben. Kár, hogy a
valóságban ilyen nincs, és erre mindig a legfájdalmasabban
emlékeztet minket. Például egy szerettünk váratlan halálával.
– Elmész? –
kérdezi meglepetten, s bár próbálja palástolni, mégis hallom az
aggodalmat a hangjában.
– Csak nem lehetünk örökre haragban! – Igyekszem lazán kezelni a dolgot, amikor én is tudom, hogy ez egy óriási lépés mindkettőnk részéről. Lídia nyújtotta a békejobbot, és rajtam múlott, hogy egyáltalán elfogadom-e. Amihez ugyan Pongó közbenjárása is kellett, de enélkül valószínűleg Lídia esküvőjén kellene szembenéznünk a másikkal, már ha meghív az ő nagy napjára.
– Csak nem lehetünk örökre haragban! – Igyekszem lazán kezelni a dolgot, amikor én is tudom, hogy ez egy óriási lépés mindkettőnk részéről. Lídia nyújtotta a békejobbot, és rajtam múlott, hogy egyáltalán elfogadom-e. Amihez ugyan Pongó közbenjárása is kellett, de enélkül valószínűleg Lídia esküvőjén kellene szembenéznünk a másikkal, már ha meghív az ő nagy napjára.
– Olyan büszke
vagyok rátok, Korni! – mondja meghatódottan.
Anya eleinte azt hitte,
hogy csak egy kis testvéri civakodás van köztünk, de hamar
rájött, ettől többről van szó. Nemcsak azon kaptunk össze,
hogy engedély nélkül felvettük a másik ruháját, vagy
mindkettőnknek ugyanaz a pasi tetszett meg, és rajta ment a
huzavona.
Elkeserítette a
kialakult helyzet, de a legnagyobb szívfájdalmat azzal okoztuk
neki, hogy a meghitt, békés és addig szeretettel teli karácsonyát
tönkretettük. Nem igazán fértünk meg egy szobában, egy kedves
szavunk se volt a másikhoz, és a feszültség sose szűnt meg
köztünk. Bár anya reménykedett benne, hogy legalább egy este
erejéig félre tudjuk tenni az ellentéteket, na meg a büszkeségünk,
de ez sajnos sosem következett be.
Utáltam emiatt
magunkat, ezért kárpótlásul mindig igyekeztem olyan ajándékot
választani neki, ami elfeledteti vele a köztem és Lídia közti
ellentétet, és legalább egy kis időre mosolyt csal az arcára,
holott mindvégig tudtam, hogy akkor lenne a legboldogabb, ha
kibékülnénk.
– Hívj fel, amint
megérkeztél.
– Az lesz az első
dolgom – ígérem meg neki, s mielőtt folytatnánk egy szívszorító
beszélgetéssel, amiből Ricsi és a baleset se maradna ki, ahogy az
sem, hogy mi történt velem az elmúlt időben, elköszönök tőle,
és bontom a vonalat. Mert még nem akarok vele ezekről beszélni.
Nem akarom, hogy csalódjon bennem.
Hosszú útnak nézek
elébe.
Elkeseredetten
felnyögök a több órás út gondolatától, mert a nővéremnek a
világ végére kellett költöznie, s ha most nem venne körül
ennyi ember, valószínűleg nem túl nőiesen csapkodnék, és az
előttem lévő széket püfölném, mint egy elmebeteg, aki most
szabadult az elmegyógyintézetből, és most éli ki addig elfojtott
vágyait.
– Ennyire látványosan
azért ne szenvedj, Korni! – nevet fel mellettem valaki. Oldalra
pillantok, és akkor meglátom egykori legjobb barátnőmet, aki
ezerwattos mosollyal ajándékoz meg. Kár, hogy a mosolya nem
ragadós. Nem sokat változott. Barna haja hullámosan omlik vállára,
és sokkal rövidebb, mint ahogy emlékeztem rá, hiszen épphogy
leér a kulcscsontjáig, sőt a stílusa is sokkal kifinomultabb lett
az évek során. Ezt mi sem tükrözi jobban, mint ahogy feldobta az
egyszerű sötétkék farmer és fekete atléta kombinációját egy
vajszínű blézerrel és egy fekete magassarkúval. Sminkje
mondhatni visszafogott, ha nem vesszük figyelembe a vörös rúzzsal
kikent száját és mandulavágású
szemét, amit a cicás tusvonal csak jobban kiemel. – Rég
találkoztunk.
– Nem is emlékszem,
mikor volt. – Valami mosoly félét erőltetek magamra, és várom
a pillanatot, mikor mondja azt: jó volt látni, de még meg kell
keresnem a helyemet.
– Most, hogy mondod…
– gondolkozik el. – Nekem sem rémlik.
Menj el! Menj el!
Olyan erősen
szuggerálom őt, miközben nonverbális kommunikációmmal igyekszem
a tudtára adni, hogy ideje mennie, mert nem szeretnék tovább
társalogni vele, de mintha egy halnak beszélnék. Észre sem veszi.
– Örülök, hogy
újra láttalak... – kezdek tőle búcsúzkodni, amikor a mellettem
lévő üres helyre lehuppan.
Ne! Mondd, hogy ez egy rossz vicc, és nem kellesz egész úton elviselnem a társaságát.
Ne! Mondd, hogy ez egy rossz vicc, és nem kellesz egész úton elviselnem a társaságát.
– Még ne vegyél
könnyes búcsút – kap drámaian a mellkasához.
Ez remek! Ettől jobb
már nem is lehet ez az utazás.
Ő beszél, míg én a téma iránti legkisebb érdeklődésemet se mutatom ki, inkább a mellettünk elsuhanó tájat csodálom, vagy a táskában kotorászok, mintha annyira keresnék valamit, és várom a csodát, hogy mikor jön rá, nem én vagyok a megfelelő beszélgetőpartner a számára.
Egyszer majdnem sikerül kiborítani a táska tartalmát, és amikor ez bekövetkezik, akkor pillantok meg egy fehér papírt vagy legalábbis annak látszó dolgot, amit máskor észre sem vennék.
A levél!
Ő beszél, míg én a téma iránti legkisebb érdeklődésemet se mutatom ki, inkább a mellettünk elsuhanó tájat csodálom, vagy a táskában kotorászok, mintha annyira keresnék valamit, és várom a csodát, hogy mikor jön rá, nem én vagyok a megfelelő beszélgetőpartner a számára.
Egyszer majdnem sikerül kiborítani a táska tartalmát, és amikor ez bekövetkezik, akkor pillantok meg egy fehér papírt vagy legalábbis annak látszó dolgot, amit máskor észre sem vennék.
A levél!
Mint valami félőrült
halászom ki a táska legmélyéről, amivel néhány utas figyelmét
magamra vonom, akik furcsán méregetni kezdenek. Ezzel csak az a
gond, hogy a mellettem ülő lány, aki eddig megállás és
levegővétel nélkül egyhuzamban beszélt, hirtelen abbahagyja, és
a kezemre pillant.
– Mit szorongatsz a
kezedben? – teszi fel kíváncsian a kérdést.
– Ez csak egy levél
– rántom meg a vállamat, mintha semmiség lenne a borítékban,
nem pedig Ricsi levele, amit bármennyire is meglepő, de még mindig
nem tudtam elolvasni. A kifogásokat kerestem mindennap, még akkor
is, amikor egy pillantást vetettem rá, és nem kellett sokat
győzködnöm magam arról, hogy még nem állok készen a
tartalmának megismerésére, mert még túl friss a seb. Ócska
kifogás, tudom, de kellett az idő, mielőtt végleg elengedem.
Igaz Pongó, de még a
pszichológusom is azt mondta, hogy a halogatás nem a legjobb
megoldás, és csak újra felszakítom vele a már majdnem beforrt
sebeimet, de nem akartam elengedni őt. Legalábbis még nem. Mert
azzal, hogy kibontom a levelet, és elolvasom, válaszokat kaphatok a
kérdéseimre, amiket oly’ régóta keresek, és nem utolsó sorban
a lelkem is megnyugodna, elfogadnám, hogy elment. Megszűnne az a
görcsös érzés, és helyette valami furcsa melegség járná át a
testemet, amit szavakkal nem is tudnék leírni, olyan
megmagyarázhatatlan, olyan kézzelfoghatatlan lenne, mint valami
természetfeletti jelenség. Ez pedig nem más, mint az elengedés.
– Akkor nem ilyen
görcsösen fognád – feleli szórakozottan. – Tánciskolai
felvétel eredménye?
– Nem – válaszolok
a kérdésére. – Ricsitől van.
Meglepettségében
valami furcsa hangot ad ki, ami gondolom egy ó lenne, de inkább
hasonlít egy rekedt macska nyávogására.
– Hogy vagy? De
őszintén.
– Jól, azt hiszem. –
Válasz gyanánt csak megrázza a fejét.
– Szóval még mindig
azt mutatod a világnak, hogy jól vagy, semmi bajod, közben majd
megőrülsz a fájdalomtól, az elfojtott érzésektől.
Hiába szakadt meg a
barátságunk, hiába nem beszéltünk már jó pár éve, és
bármennyire is furcsa beismernem, de ő még mindig ismer, s
valamilyen szinten még mindig a barátom.
– Megfogadsz egy
tanácsot? – Érdeklődve pillantok rá. – Ne csináld ezt!
Tudom, hogy könnyebb nem beszélni róla, úgy tenni, mintha minden
a legnagyobb rendben lenne, de ezzel csak magadnak ártasz. A végén,
mint egy ébredező vulkán tör ki, és amit eddig oly’ gondosan
eltemettél, hirtelen a felszínre kerül, s maga alá temet.
ღღღ
Lídia volt olyan
kedves, hogy értem jött az állomásra, azonban egy szián kívül
többet nem beszéltünk. Hogy a házáig vezető út ne legyen
kellemetlen, halkan ment a rádió, de a köztünk lévő
feszültséget így sem szüntette meg.
– A kedvencedet
csináltam.
Vagy inkább az
egyetlen kaját, amit nem éget oda, amitől a konyha nem úgy néz
ki, mint egy őrült vegyész laborja a legutóbbi sikertelen
kísérlet után.
– Kivennél két
poharat?
– Persze. – Már
nyitom is ki a szekrényt, amikor hirtelen a karom után kap, nekem
pedig csak ekkor esik le, hogy a baleset sebeit eltakaró karkötőimet
otthon hagytam.
A francba!
Pár másodpercig
kezemet tanulmányozza, több szemszögből is megnézni, mintha
valami műalkotást tartana a karmai közt, majd végigsimít
bőrömön, hogy meggyőződjön, nem-e hallucinál, és tényleg
csúnya vágások éktelenkednek a sima bőrfelületen.
Nem kérdez semmit, nem
mond semmit, de olyan undorral néz rám, mint eddig soha. Talán még
meg is vet. Pedig semmiről sem tud, arról meg pláne nem, hogy
mikor és hogyan kerültek azok a hegek a karomra.
– Sikertelenül
végrehajtott öngyilkossági kísérlet? – Végre hajlandó rám
nézni, de a pillantása, a grimasz az arcán… látszik rajta, hogy
elítél, hogy megbánta a „béküljünk ki a testvérünkkel”
projektet, s hogy legszívesebben egy pszichiátriába küldene
kezeltetni.
– Bármit is
mondanék, nem hinnéd el, igaz? – sóhajtok fel elkeseredetten,
hiszen a lelkem mélyén érzem, hogy Lídia elkönyvelt egy
öngyilkosságra hajlamos, labilis érzelmi állapotú személynek.
Aki bármit mondhat neki, legyen az, akár az igazság is, nem hiszi
el.
– Anyáék tudják,
hogy vagdosod magad?
– Ha a hegekre
gondolsz, akkor arról igen. – Próbálom megőrizni a hidegvérem,
és nem egyből a torkának esni, hogy aztán kikelve magamból,
kiadjak magamból mindent. Hogy elmondjam neki, mennyire rossz
testvér volt, mennyire rosszul esett, mikor úgy tett, mintha én
nem ültem volna abban a kocsiban, vagy mikor engem okot Ricsi
haláláért. Legszívesebben ordítanék vele ezzel kiadva magamból
az összes fájdalmat, amit az évek során ő okozott nekem.
– Nem csodálom, hogy
még mindig pszichológushoz jársz – mondja gúnyosan. – De
fojts el továbbra is mindent, hogy a jobb kezed is úgy nézhessen
ki, mint a bal. De ha akarod szívesen segítek.
– Nem tudsz semmit! – csattanok fel.
– Nem tudsz semmit! – csattanok fel.
– Hadd találjam ki!
Ha úgy teszel, mintha a problémád nem létezne, akkor megszűnik,
nem igaz? Na, ne nevettess!
– Úgy, mint te,
igaz? – mosolyodok el gúnyosan. – Én is csak gondot jelentettem
a számodra, egy nyűg voltam neked, akiről nem vettél tudomást.
De nem szűntem meg létezni.
– Sajnos.
– Azt kívántad a
baleset után, hogy haljak meg? Hogy többet ne kelljen velem
foglalkoznod?
– Az isten
szerelmére, Korni! Az orvosok szinte lemondtak rólad, én meg nem
tudtam tétlenül ülni az ágyadnál, és reménykedni, hogy
magadhoz térsz.
Mások, úgy értem az
átlag emberek, ilyenkor pont azt az egy dolgot nem tudják feladni.
Hisznek a lehetetlenben, valamiféle csodáért imádkoznak, hátha
beteljesül, és amikor megtörténik, szóhoz sem jutnak örömükben.
Mert ők sosem adják fel a reményt, mert hisznek abban, hogy azzal,
hogy felkel a nap, megcsillogtatva az új nap, új sugarait, egy
újabb reményteli nap vár rájuk, amikor is bármi megtörténhet,
még a lehetetlen is. A kómás beteg magához térhet, a
szervátültetésre váró új szervet kap, és a legnagyobb csoda,
ami a szülőket érheti: megszületik a makkegészséges gyerekük,
akire igazi kincsként tekintenek.
– Szóval lemondtál
rólam. – Könnyek csípik a szememet, Nem tudom honnan gyűjtök
erőt, hogy sikerül feltennem a kérdést anélkül, hogy hangom
elcsuklana, de valahogy mégis sikerül kinyögnöm, és büszke
vagyok magamra, hogy válasza hallatán nem vágtam hozzá a tányért,
és borítottam rá az asztalt. – Csak azt vártad, hogy mikor
mondják el, hogy meghaltam, igaz?!
– Igen! Azt kívántam,
bár ne térnél magadhoz. Most boldog vagy?
Nem!
– Azt hiszem rosszkor
jöttünk.
Mindketten a hang
irányába kapjuk a fejünket, míg Lídia sokkoltan nézi a
betolakodókat, és azon töpreng, hogyan tudná kimagyarázni magát
anélkül, hogy lebukna, hogy én a testvére vagyok, addig én
legszívesebben hazáig menekülnék innen egyenesen Pongó
biztonságot nyújtó karjaiba.
Erőszakosan letörlöm
könnyeimet, majd felállok, és se szó, se beszéd az ajtó felé
indulok, de mielőtt átlépném a küszöböt, hogy elvesszek az
éjszakában, belebújok piros convers cipőmbe, lekapom a fogasról
a farmerdzsekim, s már távozom is. Nem érdekelnek a hátamba
lyukat égető pillantások, csak minél távolabb szeretnék lenni
attól a személytől, akit a nővéremnek mondhatok.
ღღღ
Ha most otthon lennék,
akkor céltalanul elindulnék valamerre, és addig meg sem állnék,
addig rónám az utcákat, amíg le nem nyugodnék, míg nem érzem
úgy, hogy üres a fejem. Azonban egy ismeretlen helyen nem ez a
megfelelő időpont a város vagy a környék felfedezésére, és
bármilyen csábító is a gondolat, hogy Lídiára a frászt hozzam
az eltűnésemmel, inkább a kert egy rejtettebb zugában húzódom
meg.
– Mindig tudod, hogy
mikor kell felhívni. – Nem tudom, hogy csinálja, vagy honnan
tudja, de mintha velem kapcsolatban lenne egy hatodik érzéke, mert
mindig ráérez, hogy mikor van szükségem rá. Mikor kell
felhívnia.
– Pongó akart
telefonálni, mert a drága hős szerelmesünk aggódott érted,
mivel még nem jelentkeztél, de velem kell beérned. – Ezek
szerint nem ő az. – Tudom, tudom, nem kell mondanod. Nem foglak
pillangónak, tetűnek sőt még popcornnak sem szólítani.
Nevetés hallatszik a
vonal túlsó végéről, amit egy barom vagy megjegyzés követ, és
a következő pillanatban valami vagy inkább valaki a földön köt
ki. Legalábbis a hangokból erre következtetek, bár ki tudja, hogy
mit művelnek a vonal túlsó végén. Az is lehet, hogy épp most
rombolják le a házat, vagy valamelyik idióta játékukkal
játszanak, és annak érdekében, hogy nyerjenek, nem riadnak vissza
pár piszkos trükk bevetésétől sem, mint a másik lelökése a
kanapéról.
– Akarom én tudni,
hogy mit műveltek?
– Földet – érkezik
a válasz valamelyik nagyokostól. Bár a tippelnem kéne, akkor azt
mondanám, hogy az öcsém az.
– Parasztok vagyunk.
Parasztkodunk. – hallatszik egy igen értelmes megjegyzés Bence
válaszára.
– Hé, ez
lealacsonyító velünk szemben – háborodik fel Ákos. Igen, ez
határozottan az ő hangja. – Sőt diszkriminatív, ha úgy
vesszük. Földművesek vagyunk, nem parasztok.
– Mióta ismersz
olyan szavakat, hogy diszkriminatív? – szólal meg a harmadik
ördögfióka.
– Én igenis művelt
vagyok, ha nem látnád.
– Igen, földművelt
– süt el egy igen béna poént Robi.
– Haha, nagyon vicces
vagy. Röhög a vakbelem.
A beszélgetésük
további része elhalkul, míg végül már nem hallom őket.
Valószínűleg Bence átment egy másik szobába, hogy nyugodtan
tudjunk beszélgetni.
– Bocsi. Ma nagyon
elemükben vannak a rögtönzött házi fifa mérkőzés miatt –
szabadkozik haverjai miatt Bence, amire semmi szükség. Az évek
alatt már megszoktam, hogy ilyenkor rájuk sem lehet ismerni, és
jobb külső szemlélőnek lenni, távolról figyelni az eseményeket,
mert ha ők hárman beindulnak, jaj, a másiknak. Nem viccelek.
Szokásuk szándékosan akadályozni a másikat, kikapcsolni egymás
kontrollerét, egy igen elegáns mozdulattal megismertetni a másikkal
a földet a kanapé helyett, és ha úgy alakul a dolog, ketten
összefognak egy ellen, és aki egyedül marad, megszívja.
Rendszerint ilyenkor kötnek fogadásokat, és a vesztes felet jól
leégetik. Egyszer Ákosnak szurkolólánynak kellett öltöznie,
melltartóját ki kellett tömnie, sminkkel és parókával
felvértezve járta a köröket a téren, és úgy kellett
megszereznie azoknak a telefonszámát, akikre az ellenfelei
rámutattak. Természetesen a produkció a neten landolt, és
pasikkal kellett leginkább flörtölnie szegény flótásnak. –
Milyen Lídiával?
– A pokol ehhez
képest maga a mennyország – sóhajtok fel elkeseredetten, de ha
most mellettem lenne, valószínűleg azt mondaná: nem lehet olyan
rossz. Ez sokkal rosszabb, mint azt ő el tudja képzelni.
Mit meg nem adnék
azért, ha most otthon lehetnék!
– Meglátta a hegeket
a kezemen – kezdek bele az élménybeszámolómba –, és
megkérdezte, hogy sikertelenül végrehajtott öngyilkossági
kísérlet nyomai-e azok. Tudod, nem is ez fájt a legjobban, hanem
az, ahogy rám nézett, olyan undorral, olyan megvetéssel, mint még
eddig soha és amit azután mondott… Azt kívánta, bárcsak
meghaltam volna. – Válasz nem érkezik rá, és ha nem hallanám a
szuszogását, azt hinném, hogy megszakadt a vonal, vagy lerakta.
Valószínűleg nem tudja, hogy mit mondjon rá, vagy épp
magyarázatot, mentséget keres Lídia viselkedésére. De bármi is
legyen hallgatásának az oka, remélhetőleg nem intézi el egy:
Korni, Lídia nem úgy gondolta mondattal.
– Manó – beceneve megmosolyogtat –, ne akadj ki, de nem hagy nyugodni a kérdés. Ugye, egyszer sem próbálkoztál azzal?
– Manó – beceneve megmosolyogtat –, ne akadj ki, de nem hagy nyugodni a kérdés. Ugye, egyszer sem próbálkoztál azzal?
Szándékosan nem
mondja ki a szót, de pontosan tudom, hogy mire gondol.
– Nem.
De gondoltam rá, nem
is egyszer, és amikor alkalmam lett volna rá, nem tudtam megtenni,
mert egy hang a fejemben visszatartott.
– Jó – sóhajt fel
megkönnyebbülten vagy talán gondterhelten. Az igazság az, hogy
nem tudom eldönteni, hogy most melyik, de bármelyik is legyen az,
aggódik értem, és ezt a beszélgetésünk alatt végig éreztem.
Nem hiába ő hívott elsőként, nem pedig Pongó. – Most pedig
hívd fel Pongót, húgi!
– Nem vagyok a húgod
– morgom.
– Dehogynem! –
Ezzel pedig kezdetét veszi a „de nem – de igen” szópárbajunk.
Sajnos, mindketten túl
jók vagyunk benne, és ami a filmekben működni szokott
összezavarás, hogy a másik azt mondja, amit neked kéne, te pedig
az övét, nálunk nem válik be. Általában addig folytatjuk ezt,
míg az egyikünk rá nem un, vagy míg mások nem szólnak ránk,
hogy ideje lenne befejezni.
- Miért is vagyok az? – sóhajtok fel megadóan, hogy ezzel végre lezárjam a vitánkat, ami percek óta tart.
- Miért is vagyok az? – sóhajtok fel megadóan, hogy ezzel végre lezárjam a vitánkat, ami percek óta tart.
– Mert a csajok
buknak a húgukat védelmező pasikra – adja meg a választ a
kérdésemre. – Ettől csak még ellenállhatatlanabb leszek.
– Hát persze! –
Szemforgatással díjazom válaszát, amit ő ugyan nem lát, de
ismer annyira, hogy tudja, ez a reakcióm rá.
– Komolyan, Korni,
gondolj csak bele! Az a sok csaj, legyenek szőkék vagy barnák,
vörösek vagy feketék, amint meghallják, milyen odaadó báty
vagyok, és meglátják a bugyinedvesítő mosolyomat, elalélnak
tőlem. Sőt egyenesen a karomba vetik magukat.
– Nem vagy normális
– nevetem el magam.
– Egészséges,
fiatal férfi vagyok, aki gondol a nemi életére is, ha ettől nem
leszek normális, hát legyen.
– Hiányozni fog a
hülye fejed. – Íme az igazi testvéri szeretet. Néha
összekapunk, van, amikor oltjuk a másikat, vagy szívatjuk egymást,
sokszor a másik idegeire is megyünk, de hé, nála jobb bátyámnak
kikiáltott öcsém nem is lehetne. Ő még Lídiát is képes lenne
pótolni, csak a csajos beszélgetésekre még nem áll készen.
– A tiéd is, Korn,
PopKorn. – Nem látom, de így is tudom, hogy most a legpimaszabb
mosolyával ajándékoz meg.
– Ezért még
számolunk!
Nem hívhat így!
– Ahhoz előbb haza
kell jönnöd – nevet fel ördögien, mert tudja, hogy az egy ideig
nem fog bekövetkezni. Mert hiába maga a pokol Lídiával lenni,
mégis megnyugtató olyan helyen lenne, ahol nem ismer senki, ahol az
ég adta világon semmit se tudnak rólam. Meg amúgy is! Csak egy
nyárról van szó, és az, mint köztudott, igen hamar elszáll. –
Szia, hugicám! – Azért is így köszön el, hogy utoljára még
ezzel is bosszantani tudjon, és mielőtt egy epés megjegyzést
tehetnék, már le is teszi a telefont. Igazán kedves.
Alig telik el pár
másodperc, és egy üzenetem érkezik Pongótól, amit mosolyogva
nyitok meg.
„Minden rendben,
Pillangóm?”
Nem. Semmi sincs
rendben.
Ujjam már a híváson
van, de aztán meggondolom magam, és inkább csak az sms-ére
válaszolok, amit legalább háromszor átírok. Na, nem azért, mert
nem akarom, hogy tudja az igazat, de holnap pénzügyi jog vizsgája
lesz, és nem akarom, hogy velem foglalkozzon a tanulás helyett.
„Igen. Reggel
beszélünk, Szöszim.”
„Nevezz még egyszer
szöszinek, és olyat mutatok, amitől még a te hajad is kiszőkül
;)”