04. A mi mesénk

Drágáim! Bármilyen hihetetlen is, de most ilyen hamar jött a folytatást. Talán, amit egyesek - Dia - már annyira várt. Nem szeretném húzni az időt a felesleges fecsegésemmel, mert szerintem már nagyon vártátok, csak elöljáróban annyit szeretnék szólni, hogy végre egy kis bepillantást nyerhettek Korni múltjába, s talán egy-két kérdésetekre is választ kaptok. Jó olvasást! És Boldog Karácsonyt minden olvasómnak 
Merci
Molnár Kornélia
Sok sebet hordozok, de hordozok
Magamban olyan pillanatokat is,
melyek soha nem történtek volna meg,
ha nem merészkedek túl a határokon...  
– A mi történetünk nem tündérmesébe illő, még ha ő is volt a hős lovag, aki megmentett – kezdek bele a mesélésbe, bár nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek végigmondani az egészet. Mert túl fájó, mert túl mély a seb, amit épp felszakítani készülök. – A kapcsolatunk enyhén szólva döcögősen indult, mert féltem tőle, az érintésétől, ha a közelemben volt, egyszóval minden cselekedetétől, ami felém irányult. Pedig rengetegszer elmondta, hogy nem fog, és nem is akar bántani, én mégis kételkedtem benne. Ám ennek ellenére Ricsi sokkal kitartóbb volt, mint hittem, de nagyon előre szaladtam. – Az utolsó mondatot szinte már hadarva mondom, s mielőtt folytatnám, mély levegőt veszek, amit szinte azonnal ki is fújok. – Egy átlagos pénteki napnak indult az egész, illetve mégse, hiszen pont aznap jelentették be a szüleink, hogy hétvégére elutaznak kettesben, hogy kikapcsolódjanak kicsit. Na, igen. Ezzel kezdődött el minden, mert ahogy kiléptek a házból, Lídia már hívta is a barátait, s alig egy félóra alatt sikerült megszerveznie a bulit barátnőinek köszönhetően. Igazából csak az ismerőseiknek telefonáltak, hogy minél többen értesüljenek róla, hogy Molnár Lídia hatalmas partit tart. Bár neki elég lett volna öt embert is értesítenie, akkor is majdnem az egész iskola eljött volna, mert mindenki a barátja akart lenni. S ehhez csak általam juthattak hozzá, vagy ha meghívást kaptak az általa szervezett bulira. Bár leginkább a pasik akartak emiatt kihasználni. Folyamatosan randira hívtak, s én naiv az elején elhittem, hogy különleges vagyok, hogy talán több is lehet belőle, de hamar rá kellett jönnöm, hogy mindez a nővéremről szólt, mert igazából vele szerettek volna randizni, őt akarták a barátnőjüknek nevezni. Szóval egyre elutasítóbban kezdtem el mindenkivel viselkedni, és megválogattam, hogy kivel barátkozom, de még így is sokan hátba támadtak, majd kiteregették a titkaimat Lídiának. Egy idő után már meg se lepődtem, hogy ellenem használta fel, hogy azzal kezdett el találkozgatni, aki nekem tetszett, akinél talán lett volna esélyem, mert nem Molnár Lídia húgaként ismer. De ő mindenbe belerondított, és még így is én voltam a hibás. Hihetetlen, nem igaz? – sokkal inkább magamtól kérdeztem, mint pszichológusomtól, aki bármennyire is megértően nézett rám, mégse tudja, hogy milyen érzés volt Lídia húgaként felnőni. Hogy sokan nem azért ismertek, amiket tettem vagy elértem, hanem az ő testvéreként, aki egy csalódás volt a hatalmas Lídhez képest. – Szavakkal nem lehet kifejezni, hogy mennyire haragudtam rá, hogy miatta nem lehettek igazi barátaim, hogy minden srác csak eszköznek tekintet a céljuk, vagyis Lídia elérésében. S ha szólni mertem, én voltam a féltékeny kishúg, aki a nővére hírnevére vágyik, sőt sose lehettem olyan jó, mint ő, mert szebb s okosabb volt nálam. Neki sosem kellett semmiért sem küzdenie, mert minden az ölébe pottyant anélkül, hogy a kisujját is megmozdította volna. Igazságtalannak tartottam, de nem tudtam ellene semmit se tenni, ahogy a buliját sem tudtam megakadályozni. Pedig csak egy telefonomba került volna, de nem akartam a szüleim hétvégéjét elrontani, ahogy azt sem, hogy Lídia utáljon, ami végül is bekövetkezett. Szóval csak annyit tehettem, hogy bezárkóztam a szobámba, és megpróbáltam filmet nézni vagy olvasni, miközben odakint tomboltak. Az elején még ment is, hiába szólt hangosabban a zene, mint a Szerencsecsillag, amit éppen néztem. – És elérkezek ahhoz a részhez, ami mindent megváltoztatott az életemben. A szívem a torkokban dobog, és a félelem újra átjár, pedig ez már csak emlék, semmi több. Mégis elmesélni is annyira félek, mint amilyen szörnyű volt átélni. – A dolgok akkor kezdtek rosszra fordulni, amikor kimerészkedtem a szobámból, hogy egy kis kaját és ivólevet szerezzek magamnak. Mert ahogy átléptem a küszöböt, s tettem pár lépést, Ádám pont akkor ért fel az emeletre eléggé ittasan, s valami furcsa dolgot tartott a kezében. Első pillantásra nem jöttem rá, hogy mi az, csak akkor, amikor belém szúrta. Nem tudom pontosan, hogy milyen drog volt benne, csupán egy idő után azt kezdtem el érezni, hogy forgott velem a világ, kettőt láttam mindenből, s a lábaim is majdnem feladták a szolgálatot, de annyi erő még volt bennük, hogy a falig biztonságosan el tudtam vánszorogni. Ez persze senkinek se tűnt fel, mert éppen buliztak vagy egymással voltak elfoglalva. Jobban mondva egymás szájának és testének felfedezésével. De abban a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé, mert a fejem iszonyatosan lüktetett, s csak egy pillanatra hunytam le a szemem, hogy ne érezzem magam egy körhintán, ami megállás nélkül forog, amikor is megtörtént a baj. Ádám kaján mosollyal az arcán és kéjtől sötéten csillogó szemekkel közeledett felém, s ekkor megszólalt a vészcsengő a fejemben. Megpróbáltam kikerülni, és pár lépést sikerült is tennem, amikor a csuklómnál fogva visszarántott, s a falnak lökött, amibe sikeresen bevertem a fejem. Azt hittem menten összeesek, de Ádám megtartott, mielőtt a földön köthettem volna ki, azonban elsőre nem esett le miért. Csak akkor, amikor a nyakam kezdte el csókolgatni. Sikítoztam, próbáltam szabadulni, viszont ő a falhoz szorított, majd a fülemhez hajolt. – A hideg megint kiráz, és szinte magam előtt látom, ahogy a fülemhez hajolt. Megint hallom a hangját, s valószínűleg soha nem fog elfelejteni, ahogy és amit mondott. – Még most is tisztán emlékszem rá, hogy mit suttogott a fülembe: „Ha az igazit nem szerezhetem meg, jó lesz a hasonmás is. De nem kell félned, mert kíméletes leszek.” Ekkor már tisztában voltam vele, hogy csak a csoda segíthet, de nem adtam fel. Kapálództam, segítségért kiáltoztam, miközben a keze egyre jobban bebarangolta a testem. A könnyeim már patakokban folytak, de én csak három szót ismételtem folyton: Kérlek ne! és Segítség! Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért, de a zene hangosabban szólt, és senki se hallotta egyetlen szavamat sem. – Miért is hallotta volna? Miért is foglalkoztak volna azzal, hogy valaki akaratom ellenére s Lídiának képzelve meg akar dönteni? Hogy én ezt nem akarom? Talán látták, talán még hallották is, csak nem akartak vele foglalkozni, mert amiről nem vesznek tudomást, az nem létezik. – Aztán mikor meghallottam, ahogy a nadrágom a földre esik, minden erőmet összeszedve sikítottam egy hatalmasat, és pár másodperc erejéig sikerült kiszabadítanom magam a szorításából. Azonban a világ még mindig forgott körülöttem, s mielőtt két lépésnél többet is tehettem volna, felpofozott, és újra a falnak vágott. Homályosan láttam már csak, de továbbra is segítségért kiáltoztam, azonban hangom kezdett egyre jobban elhalkulni, el-elcsuklani, s berekedni. Mégis küzdöttem, noha nem sok esélye volt, hogy megúszom az egészet. Ennek ellenére mégis hittem a csodában, hogy az utolsó pillanatban feltűnik valaki, és megment. Egyedül emiatt nem adtam fel, de amikor már csak a bugyim volt rajtam, már nem reménykedtem, hanem kezdtem beletörődni a sorsomba, s lelkileg próbáltam felkészülni a fájdalomra, ami a szüzességem elvesztésével jár. Sosem így képzeltem el az első alkalmat, sőt még csak romantikusnak sem. Mindig úgy gondoltam rá, hogy majd a pillanat szüli, ha azzal leszek, akit szeretek, akiben megbízom annyira, hogy odaadjam magam neki, aki majd úgy vigyáz rám, mintha porcelánból lennék, aki viszont szeret. – Tudom, hogy ez eléggé naiv gondolat volt a részemről pláne azok után, hogy csak ki akartak használni, de ebben még reménykedtem, mert ennyi még nekem is kijárt. – De teljesen meztelenül kellett rájönnöm, hogy az elképzelésem sosem fog megvalósulni, és ha csak a szexre gondolok, akkor a fájdalom fog az eszembe jutni, mert valaki elvette tőlem az első különlegességét. – Mert miért is járt volna Nekem a boldogság? Pont Nekem? Ugyan! – Ádám a szemembe nézett, és tudtam, hogy ez a jel. A jel, hogy a falnak szorítva megdug, mivel más szóval nem lehet jellemezni azt, amire készült. Combom összeszorítottam, miközben az ajkamba haraptam, hogy késleltessem az elkerülhetetlent, azonban ő könnyűszerrel szétnyitotta azt. Tudtam, hogy már nincs menekvés, és nincs többé remény sem. De aztán minden olyan gyorsan történt, én… – hangom elcsuklik, és képtelen vagyok tovább folytatni a mesét. Egyszerűen nem megy. Nem tudom felidézni, ami utána történt, mert minden a pillanat műve volt, és én sem emlékszem rá pontosan, hogy mi volt, miután szétnyitotta a lábam, de őszintén szólva nem is akarok.
– Semmi baj, Korni – szorítja meg a kezem. – Nem kell tovább folytatnod, mert már ez is hatalmas előrelépés a részedről. Büszke vagyok rád – ajándékoz meg egy halvány mosollyal. – Mi lenne, ha ezt máskor fejeznéd be? Mondjuk, amikor tényleg készen állsz rá, hogy elmond Nekem? – érdeklődik, és én csak bólintva felelek rá, mert képtelen lennék akár egy szót is kinyögni, mivel még mindig az emlékek hatása alatt vagyok. – Készítek egy nyugtatóteát, addig gondolkodj rajta, hogy melyik a kedvenc emléked Ricsivel, mert szeretném, ha elmesélnéd. De akár az első randitokról is beszélhetsz.
Nincs olyan pillanat, amire ne emlékeznék vissza szívesen, mert mindegyik más okok miatt a kedvencem, s hogy ebből kéne egyet kiválasztanom? Szinte lehetetlen feladat, azonban ha mégis választanom kéme, akkor talán az első korizásunkat mondanám, amin igaz Lídia is jelen volt, de ahogy a jégre léptünk, megszűnt körülöttünk a világ, s mintha egy másik univerzumba csöppentünk volna, ahol csak mi ketten léteztünk Ricsivel, amibe senki se tudott belerondítani, még Lídia sem. Azonban még sem a korcsolyázás tette olyan különlegessé az estét, hanem ami utána történt, amire akárhányszor is gondolok vissza, kellemes borzongás fut végig testemen. Igazából semmi különös nem történt, csak a kandalló előtt egymást ölelve ültünk, miközben a forrócsokinkat iszogattuk, és beszélgettünk. Felelevenítettük a közös élményeinket, emlékeztettem Ricsit, hogy hányszor esett el, míg megtanítottam korizni – tizenötször, számoltam – meg arról, ami az eszünkbe jutott. De nekünk csak erre volt szükségünk, így volt tökéletes. De ezt neki tetőznie kellett valamivel, még ha nem is szándékosan tette, de aznap bebizonyította – amit eddig csak sejtettem –, hogy magamért szeret.
S hogy akkor mit mondott, mikor azt hitte, hogy alszom, s nem hallom, amit mond, holott minden szavát kristálytisztán értettem? Annyi biztos, hogy nem egy romantikus filmbeillő szerelmi vallomással állt elő, mert attól sokkal több volt, amit ő elsuttogott a szoba csendjében:
„Ne akarj olyan lenni, mint ő, Pillangó! Te attól sokkal többet érsz, s ha Lídiát szerettem volna a barátnőmnek, akkor nem küzdöttem volna annyit érted, hogy aztán olyanná tegyelek, mint ő.”
Megjátszhattam volna, hogy felkeltem, de nem tudtam volna rá mit mondani, mert erre a „köszönöm” nem a megfelelő szó. Sőt szavakkal le sem lehet írni, hogy akkor, abban a pillanatban mit éreztem. Az agyam szabadságra ment, értelmes szavakat nem tudtam volna kinyögni, a hasamban pillangók hada tombolt, és megrészegített minden szava, minden érintése, ahogy lágyan cirógatott, miközben ő abban a hitben élt, hogy én az igazak álmát alszom.
A világ legszerencsésebb lányának éreztem magam, amiért őt a barátomnak hívhattam. S a mai napig nem cserélném el azt a délutánt egy bulizós vagy mozizós estére sem. Ellenben az első randinkkal, még akkor is, ha abban a pillanatban az tűnt helyesnek. Mégis muszáj elnevetnem magam, ha csak az első randinkra gondolok. Nem azért, mert különleges lett volna, vagy olyan történt, ami normális körülmények között nem következett volna be, hanem azért, mert el se mentem rá.
– Mi olyan vicces? – pillant rám a válla felett.
– Csak az első randinkra gondoltam. – A mosolyom még mindig ott bujkál az arcomon, és nem is akarom eltüntetni onnan, mert akárhányszor gondoltam Ricsire fájt az emléke, ugyanakkor megmosolyogtatott is, mintha csak az egyetemen lenne, és várnám, hogy újra skype-on beszéljünk egymással.
– Mesélj! – fordul meg, miközben várja, hogy felforrjon a víz a teánkhoz.
– Nem mentem el rá – mondom határozottan, s ha most valami törékeny dolgot tartana a kezében, mint mondjuk egy bögre, akkor az valószínűleg a földre esne, és darabjaira törne szét, mint én, mikor Ricsi örökre elment.
– Erre nem számítottam – neveti el magát. – Azt hittem nem fogsz semmivel se meglepni, de tévedtem. Melyik volt az első igazi randitok?
Egy pillanatra elgondolkozom, hogy melyik számított annak, melyiken nem szöktem el, vagy történt valami más, ami miatt meghiúsult, s rá kell, hogy jöjjek az ötödik tekinthető a filmbeillő első randinknak.
– Az ötödik – felelem, s ha eddig csak nevetett a drága pszichológusom, akkor most jóízűen kacag. Valószínűleg a szerencsétlenségemen.
– Ezeket hallanom kell – huppan le a foteljébe megfelejtkezve a teánkról, majd lábát keresztbe teszi, és érdeklődve figyelni kezd. – Hallgatlak!
ღღღ
Ahogy elhagyom az épületet, úgy érzem, hogy a vállamra nehezedők súlyok egy része könnyebbé vált, de még mindig ott vannak, mint terhek, amiktől valószínűleg sosem fogok megszabadulni. Csak enyhíteni tudom azokat azzal, hogy beszélek róluk, de még ez sem garantálja, hogy teljesen felépülök, és nem szakadnak fel újra a hegek a fájón megsebzett szívemen. Viszont egyszer lehet, hogy lesz valaki, akinek sikerül összeraknia a darabjaimat, és összeforrasztani a szívemet is, s talán újra tiszta szívből mosolyognék. Azonban még nem állok készen erre a személyre, s ha netalántán holnap toppanna be az életembe, valószínűleg elmenekülnék előle, de azt nem tudom, hogy ő mit reagálna rá. Hagyna elmenni vagy mindenáron meg akarná tudni, hogy mi történt velem a múltban?
– Korni! – szólít meg valaki, ám én igyekszem nem figyelni az illetőre, mert amilyen szerencsém van, Ricsi egyik barátja az, aki szánakozva megkérdezné, hogy hogy vagyok, s arról kezdene el beszélni, hogy mennyire sajnálja, s hogy nem tudja elhinni, hogy ez történt.
Lépteimet megszaporázom, de ő még így is utolér, azonban nem fogja meg a kezem, hogy ezzel megállítson, csak egy szót mond ki, ami elég ok a megtorpanásomra:

-Pillangó!

3 megjegyzés:

  1. Drágám!
    Imádtam ezt a részt is, mint ahogy az összes eddigit! *-*
    Ádám egyszerűen egy tapló k*csög, a legszívesebben szétverném, bár nem tudom mi lett végül is a dolog vége. De akkor sem kedvelem...nagyon nem.
    Ha kívánhatnék egyet, akkor azt kérném, hogy Ricsi térjen vissza és Korni végre legyen boldog. De tudom, hogy ez nem igazán lehetséges.
    Örülök annak, hogy Korni végre egy picit megnyílt és mesélt magáról, így már neki is könnyebb és mi olvasók is többet tudhattunk meg.
    Arról pedig, hogy szerintem ki az a titokzatos idegen a fejezet végén, aki a "Pillangó" becenevet használta, leírtam privibe. :P

    Izgatottan várom a következő részt, ami remélem minél előbb megérkezik!*-*
    Kellemes Ünnepeket Kívánok itt is!

    Ölel,
    Diana H.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Dianám!
      Köszönöm ♥ Nélküled szerintem még itt se tartanék.
      Nem akadályozlak meg benne. Sőt, ha kell viszek neked baseballütőt, és azzal már verheted is. Nem akartam, hogy kiderüljön idő előtt, hogy tényleg megtörtént e vagy nem. Tudod, hogy szeretem elhúzni a dolgokat :) Oh, ha tudnád, hogy meddig fogom húzni...
      Hát... Ha nagyon töröm a fejem, és átírom az egészet, akkor megoldható, de ha ez megnyugtat, még sok Ricsivel kapcsolatos emlék és visszaemlékezés lesz.
      Annak ára van, hogy ennyi mindent megtudtál/megtudtak az olvasók ;) De erről nem fecsegek, mert akkor a végén kiderülne, hogy már megint mit terveltem ki :P
      De csak azért, mert segítettem egy picit :P Azért örülj a fejednek, hogy ennyit kitaláltál :D
      Sietek :)

      Törlés
  2. Istenkééém... Én már nem is lepődök meg azon, hogy minden egyes részben meg tudsz lepni :D
    Ez az Ádám gyerek nekem sem szimpatikus... nagyon nem. Kíváncsi vagyok, hogy megtörtént-e vagy sem, de nagyon remélem, hogy nem, mert jött Ricsi és megmentette! Uuuh, az mennyire jó lenne! *-* ♥ Imádom Ricsit! ♥
    Viszont most már nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki lehet az a titokzatos idegen :3
    Nagyon jó rész lett, mint mindig ^^
    Siess a következővel, várom! ;) ♥

    VálaszTörlés